Szárítjuk magunkat, mert ez egy jó projektnek tűnik. Gondolom így lehet, különben felhasználhatnánk elsősorban bárki által megtehető megfigyeléseket, másrészt hajdanában általános iskolában elsajátított tudásanyagunkat, az egyre nagyobb szárazság csökkentésére. A szükséges ismeretek csupán olvasás és számolás.

Kép forrása: https://www.feol.hu/galeria/szunyog-sziget-kikoto-a-velencei-tonal-kepeken-a-sulyos-aszalyhelyzet/1

Első körben érdekes megfigyelés, és ezt tényleg bárki könnyen ellenőrizheti, hogy a szántóföldi területeken, az erdősávval szegélyezett vetési területen, sokkal kevésbé szárad a kultúrnövényzet a tábla belsejéhez képest. A képlet hamar összerakható. A kevesebb napfény kevésbé káros a vetett növényzetre, mint az árnyék hiánya miatti vízhiány. Ha ehhez még hozzágondoljuk, hogy az a bizonyos erdősáv Észak-Déli irány esetén csupán felezi a napi közvetlen napsütést, akkor szinte ideális környezet is kialakítható lenne a termőterület számára. Ezzel szemben, mintha cél lenne a termőföld szárítása. Egyes gazdák, még a meglévő fákat is módszeresen irtják. Gondolom a vetési terület növelése érdekében, viszont evvel lokális szárazságot idézve elő, ami ugye a termésátlagot rontja. Érdemes lehetne elgondolkodni a jelenlegi hatalmas parcellák rövidebb-hosszabb fasávokkal való tarkításában. Az erdősávok ugyan kivesznek a közvetlen termőterületből, de ez nem jelent teljes veszteséget. A fasorok megemelik a szél áramlási magasságát, tehát csökkentik a szárítóképességét. A magasabban áramló szél sokkal kevésbé képes szélkárt okozni például a kalászosokban. A fák árnyéka csökkenti a tűző nap közvetlen káros hatását, és végül a felnövő fasorok idővel ritkíthatóak, így faanyaggal elégíthetik ki a papíripartól az építőiparon át a tüzelőanyag szükségletig a lakossági igények egy részét. A leírt fizikai-biológiai hatások valószínűleg nagyobb mértékben növelhetnék a termésátlagot a termelésben maradt területeken, mint a kiesés miatti kalkulált területi veszteség.

Egy másik nem túl bonyolult összefüggés a lakossági vízgazdálkodásunkat jellemzi. A korrekt összehasonlítás kedvéért először azt kell vizsgálni, hogy mi módon történtek a dolgok régen. Az emberek a szükségleti vizüket az ásott kutakból nyerték. Ezek sokszor körzeti kutakat jelentettek, vagyis az emberek kútra jártak vízért. Nyilván a kutankénti rendszeres és komoly mennyiségű vízkivétel a vízforrást folyamatosan tisztán tartotta. A fejlődéssel a kutak már házanként létesültek, de a személyenkénti vízigény is emelkedett, így a víz tisztaságával még így sem akadt gond. A problémák akkor keletkeztek, amikor a vegyszerek és műtrágyák használata miatt ezeknek a kutaknak az ivóvízellátási funkciója érthetően megszűnt. A megoldás a vezetékes víz lett, ami ugyan befolyással volt a vízkivételi pontokra, de még ez sem okozott nagyobb bajt. Az igazi talajvíz problémák a víztisztítótelepekkel tornyosultak fel. Csak végig kell követnünk a víz útját, és máris elképesztő adatokhoz jutunk. Kivesszük a vizet a talajból olyan helyen, ahol elég jó az ellátottság. Ez olykor közvetlenül folyóvizet jelent, de sok esetben valóban kutakat, vagy akár például karsztrétegek között található természeti vízforrásokat. Ezeket azután tisztítás után nagy teljesítményű kompresszorokkal a felhasználás helyére pumpáljuk, majd a lefolyón és csatornázáson keresztül tisztítótelepekre kerülnek, majd kezelés után valamelyik élővízbe eresztik. Na és itt a probléma. A talajban található vizet kinyerjük, majd használat és tisztítás után egy patakba, vagy folyóba eresztjük. Vagyis a már talajban lévő vízbázisunkat laza hanyagsággal kiebrudaljuk a területünkről, hogy végül ne a vízkészletünket, hanem az óceánok vízmennyiségét növeljék. Persze itt azért még érdemes egy nagyon elgondolkodtató részletre felhívni a figyelmet. A szennyvíztelepek nem tiszta vizet juttatnak a talajba, hanem egészségügyi határérték alatti szennyezettségűt. Ezt azért érdemes vizsgálni, hogy el tudjunk gondolkodni rajta, hogy amit víztisztítás alatt értünk, arra tényleg mindenütt szükség van-e, vagy csupán egy kvázi adóbefizetés, meg önfelmentés. Vagyis, az a rendszerfenntartás és tisztítási energiafelhasználás, melynek az a célja, hogy átlagosan kellően felhígult szennyezettségű vizet eresszen a természetre, minden esetben végez-e hasznos munkát, vagy csupán keveri a semmit? Egy lehúzott WC mennyi természetidegen anyagot juttat a környezetbe, ami amúgy nem oda való? Egy kád vízben lévő, amúgy környezetkímélőnek hirdetett kupaknyi habfürdő koncentrációja valóban növeli a környezet terhelését a tisztítómű működéséhez és fenntartásához igénybe vett környezeti terheléshez képest? Nem egy városról beszélve, ahol a népsűrűség brutális, hanem a mára már minden pár száz lakosú falvacskában is megvalósított csatornázásról, ahol lakosonként akár több ezer, de mindenképp legalább több száz négyzetméter/főnyi a jellemző népsűrűség, vagyis elhanyagolható. Ezek azért fontos kérdések, mert az aktuális trendeknek megfelelő, hozzávetőleg fejenkénti havi 3 m3 vízfogyasztás éves szinten 36 m3, ami mondjuk egy 1000 fős településen 36,000 m3 olyan vizet jelent, ami úgy hiányzik a talajból, hogy azt semmi sem indokolja. Élővízfolyásba eresztés helyett ugyanis lehetne mondjuk drainezéssel elszikkasztani, vagyis használat után visszajuttatni a talajba, és ezzel csökkenteni a talaj vízhiányát. És hogy jobban lehessen érzékelni a problémát, A KSH szerint 2018-ban Magyarországon a nem városi, lakosság nagyságrendileg 2,85 millió fő volt. Ha ebből csak 1,5 millió használati vize megy át tisztítóművön, akkor az országból szintén nagyságrendileg évi 54 millió m3 teljesen értelmetlenül elveszített vízmennyiséget jelent. Ennyi vízből többszörösen lehetne pótolni a velencei-tó jelenlegi vízhiányát.

Persze volna még itt csemege elég. Olyan apróságok is sokat számítanának, amivel a provinciális gondolkodás nem számol, pedig az sem lenne kis tétel. Egyre nagyobb például a betonkanálisok elterjedése, ami technikailag egy érthető dolog. Egyszer kell megépíteni, és a tisztítását már bármilyen analfabéta el tudja végezni, hiszen betonig kell leásni és kész. Ha azonban ezek a tervek megfontoltabban készülnének, akkor bizony a kanális alját nem betonlapokkal, még kevésbé beton mederelemekkel burkolnák, hanem mondjuk gyepráccsal, és dombos-hegyes vidéken azokat is megszakítanák mondjuk 10 méteremként fenékküszöbbel. Az eredmény látványos lenne. A felhőszakadások alkalmával lezúduló víz nem rohanna ki a területről, hanem az elvezető burkolt árkok aljában medencékre osztva kvázi tavakat képezve szivárogna a talajba, és csak a tényleg veszélyes mennyiség lenne elvezetve. Jelen gyakorlat szerint ezek a vizek is sebtében hagyják el az országot a folyóvizeinkbe csatornázva, miközben könnyedén visszatarthatóak lenének, és később sem igényelnének nagyobb karbantartást a jelenlegi rendszereknél. Egyszer, az az egyetlen egyszer kellene vízmegtartási szempontok figyelembevételével kialakítani a csapadékvíz kezelés rendszerét, és ismét vízköbméterek milliói maradnának a talajban hasznos nedvességtartalomként. Magyarországon a csapadékeloszlás elég széles skálán változik, de térségenként még száraz években is a legkevesebb 280-300 mm, míg a csapadékosabb tájakon 600 mm közelében van. Esősebb években ehhez átlagosan még 150-200 mm hozzáadódik. Ha az ország területén lehullott csapadék egytizedét tudnánk így elszikkasztani és csupán a terület egyszázadán, nagyságrendileg akkor is 5 milliárd köbméter vízről beszélhetnénk. Ennyi azért csak megérne legalább egy elgondolkodást.

Ezek a részletek csupán a saját, meglévő vizeinknek elpocsékolását jelentik. Vajon mennyi vizünk lehetne, ha a belépő vizeket megfelelő csatornákban vezetve tározókba helyeznénk el bőség idején, szárítótározókkal esetleg csökkentve ezzel a légköri szárazságot, és a magasabb víztartalom vajon milyen hatással lehetne a légkörünkre így országon belül?