Magán-galaxisom

Elgondolkodtató, hogy hogyan juthatott el az emberiség a mai modern civilizációig úgy, hogy nem volt hozzá tömegesen elérhető világmegváltó ideológiája, meg természetesen jóléti társadalma sem. Nem a biológiai szükségszerűségre gondolok, de ha elfogadjuk igaznak, hogy egy bizonyos szint alatt nyomor az élet, akkor elvileg elég odáig visszamenni a történelembe, amikor ez a bizonyos szint a leggazdagabbaknak sem volt elérhető, és máris megindokolhatnánk a kezdetektől eddig a pontig az emberiség tömeges öngyilkosságát. Ez persze egy teljesen abszurd megközelítés, de a ma emberétől, főleg a fiatalabb korosztály képviselőitől egyre többször hallott kinyilatkoztatásokból a formális logika szabályai szerint ez szükségszerűségként levezethető.

Kép forrása:  https://diakszotar.hu/storage/szokep/o/1484-oskozosseg.webp

Természetesen nem az a meglepő, hogy a barlangban üldögélve az emberek az innen nézve nyomorult sorsuk miatt aggódva nem akarták magukat a legközelebbi szikláról levetni, hanem az, hogy a mai kényelmi és létbiztonsági körülmények közepette miért akarják emberek tömegei a számukra már nélkülözhetetlen civilizációs környezetet érthetetlen ideológiai elképzelések segítségével felszámolni.

Nem tudom, hogy hol kellene élni, hogy ne ez folyjon a vízcsapból is, de azt sem tudom, hogy miért ugyanazokat a véleményeket lehet hallani összesen kétféle narratíva szerint, mintha előre megírattak volna.

Kicsit elgondolkodtam, hogy milyen gyakorlati, szabadszemmel is látható fejleményekkel járhat ez az eljövendő időszakra. A következőkre jutottam:

Barlangrajzok, ősi szobrocskák, oszlopfaragások, falfestmények, frízek, timpanonok, istenábrázolások, templomi freskók, díszesen épített középületek, stílusok, és irányzatok. Mióta a civilizált ember létezik, alkot is. Sőt, hol volt még civilizált, mikor már vadászatokat ábrázolt a barlangja falán? De már alkotott.

Nem vagyok jártas a művészetekben, izmusokban és áramlatokban, meterekben és ecsetkezelésben, de nekem, mint szemlélőnek talán nem is kell. Remekül tud kommunkiálni az is, aki nem ismeri fel a szófajokat. Egész más dolog alkotni és szemlélni, mint az eszközt szakérteni. 

Azt figyeltem meg, hogy egészen az ősközösségig visszanyúlva, és a művészeteket a közelmúltig szemlélve mindig funkcionális alkotásokat találunk. A barlangrajzoknak céljuk volt, nem csak úgy festegettek a falra. Része volt a rítusoknak, a varázslatnak, ami hitük szerint sikeresebbé tette a vadászatot. Aztán a nagy folyó menti civilizációk, majd birodalmak, mind-mind valamilyen konkrét céllal készítettek műalkotásokat. Természetesen remekül lehetett volna élni egy korinthoszira faragott oszlopfő nélkül is, itt a cél csupán a díszítés, a gazdagság hangsúlyozása volt, de természetesen az is egy cél. A céloknak nem kell feltétlenül pragmatikusaknak lenniük. Az azonban szembeötlő, hogy aki az alkotásokat elképzelte és megrendelte, az bizony nem a művész volt, hanem a varázsló, a törzsfő, a főpap, a király, az uraság, vagy csupán a gazdag úr. Mondhatni, az elképzelés adott volt, a megrendelő képzelte el, és a művész, mint egyfajta szakember, megvalósította a megrendelő álmát. Hogy milyen arányban jól, vagy rosszul, azt így utólag olykor évszázadok távlatából nem tudhatjuk, de gondolom akkor se fizettek a kontár munkáért. Ha azon a freskón nem volt kivehető, hogy mit ábrázol, és ha mégis, de nem úgy ahogyan az egyezség szólt, akkor bizony a fizetség elmaradt. Jó esetben, de még súlyosabb következménye is lehetett. 

Ne azért, mert menő teli lenni giccses érzelmekkel. Ha nem megy érzelmi alapon, lehet pusztán belátásból.

Anya kétféle lehet. Az egyik, amelyik klasszikus. Fogan, kihord, táplál, nevel, gondoskodik, aggódik, ha kell hazavár, és vigasztal. A másik selejt. Az nem fogan, hanem bekapja a legyet, nyűg a várás, és vagy eldobja, vagy csak elhanyagolja a magzatát. Még ekkor is lehet némileg értékelhető, mert ha az utód mégis hasznos lesz, akkor mindent egybevetve egész mivoltában mégsem lesz csapnivaló. Szemét ember persze lehet gondoskodás mellett is egy gyerekből, de ha a szülő legalább megpróbálta ami tőle tellett, emiatt el talán mégsem ítélhető.

Kép forrása: https://index.hu/galeria/index/kult/2024/08/14/a_szabadsag-szobor_terve/5

A gyerekkorom a 70-es évekkel együtt indult, a módszerváltást már nagykorúként és első szavazóként éltem meg. Akik ismerik a politikai kontextust, azok nagyjából azt is tudják, hogy a hitéleti nevelés azidőben nem volt egy elterjedt elfoglaltság. Nem állítom, hogy ne olvastam volna a Bibliát, de számomra inkább volt művészeti útmutató, és általános műveltségi alap, mint szellemi táplálék. Na persze akkoriban ez nem volt meglepő. Bár már nem kifejezetten üldözték az egyházi tevékenységet, még bőven nem tartozott az üdvözölt dolgok közé. Később olvastam a Bhagavad gíta-t, Kalevalát, az ókori görög és római mitológiát, no meg természetesen a Koránt is. Érdekelt, hogy mi van a sok rejtélyes mitológia mögött, mik lehetnek a közös dolgok, miből mire lehet következtetni, ki mikor mit láthatott, amit a maga módján sikerült teljesen félreérthetően leírnia, amit később sikerült mégjobban elferdíteni. A lényeg, hogy gyerekkoromban nem szívtam magamba a hitéletet, amit az ismeretszerzés amúgy is gátolt. A józan logika nem engedte elfogadni, hogy egy-egy egyház világlátása abszolút lehet, miközben több ilyen, de egymásnak ellentmondó is van. Én, ha felnézek az égre nappal, akkor légköri jelenségeket, kicsapódott vízgomolyokat, jégtűkristályokat, természetes fúziós reaktort látok, és nem a mennyek országát, vagy az isteni bölcsesség világítását. Ha éjjel nézek fel, akkor vagy sötétet látok a felhős ég miatt, vagy a galaxisunk spirálkarját, közeli csillagokat, távoli galaxisokat, csillagködöket, és nem valamiféle égi utat, vezérlő égi fényeket, vagy hasonlókat. Mindettől függetlenül minden egymásnak ellentmondó istenkép és mindenható-értelmezés, minden természettudományos ismeret ellenére, ha elgondolkodom a fizikai folyamatokon, melynek része az élő molekulák kialakulása, biológiává, ökoszisztémává formálódása is, csak fel kell tenni a kérdést, hogy ha a történelem során felhalmozódó tudás eléri a mindenek tudásának szintjét, akkor azt az esszenciálódott mindenre kiterjedő tudást nevezhetjük-e Istennek? Ha feltesszük, hogy igen, akkor az a kérdés is felmerül, hogy ez egy egyirányú folyamat, vagy egy körkörösen, esetleg ciklikusan folyó változás? Egy korábbi posztomban már próbáltam fejtegetésbe merülni a témában, most azonban más szempontból szeretném vizsgálni a hit világát.

Naná, hogy a fiúlány/lányfiú kérdés, csak az aktualitás okán. Csak úgy néhány felvetés, ha esetleg igény lenne a gondolkodásra.

A vitatott boxoló ugye láthatóan férfi, miközben bizonyos vélemények szerint nő. Nem egy szokásos meghülyült eunuchról van szó, ez a szerencsétlen kivételesen tényleg egy biológiai nonszensz. Ha csak sportolni akarna, mert ugye azt lehet versenyzés nélkül is, senkit sem érdekelne. Ha mondjuk versenyezni is akarna, de olyan sportágban, ahol az adottságai miatt csak egyenlőtlenség van, és nem a versenytárs testi épségének veszélyeztetése, még mondhatnánk, hogy a világ hülyülésének újabb stádiuma. Ezt természetesen kellő biológiai ismeretek hiányában nem tudom hitelesen megállapítani, de azt tudom, hogy találkoztam már bajuszos nőkkel, akik egyáltalán nem örültek ennek a tulajdonságuknak. Volt, aki borotválkozott, volt aki próbálta büszkén viselni. Az emberiség túlnyomó része nem egy manöken típus, ettől még ember, és úgy is kell kezelni. Az emberséghez viszont hozzá tartozik, hogy gondolkodunk, van önismeretünk, és persze józan belátásunk. Ezt azért fontos rögzíteni, mert aszimmetrikus összecsapásokat a harctereken szoktak vívni, de azoknak nem az a célja, hogy az azonos képességűek összevessék a felkészültségüket, hanem a másik területének, erőforrásainak megszerzése, vagy a provokációk rendezése.

Na igen, itt jönne a józan belátás kérdése. Mert azt értem, hogy szerencsétlen sportolónak női nemi szervei vannak, és férfi testfelépítése, így biológiailag egy csapdában van, amiről nem tehet, na de az egészséges versenyző nők mennyire tehetnek róla, és vajon ez az esemény egy jótékonysági buli, vagy egy sportesemény? A sportnak elsősorban a sportszerűségről kellene szólnia, utána a győzelemről, vagy a dicsőségről.

Mindenesetre több kérdés is felvetődik.:

Ja nem. mégsem az volt a kezdet.

A sztorit már mindenki ismeri, és mint rendesen, most sem elsősorban az aktualitással, csak annak kapcsán egy külön megközelítéssel szeretnék foglalkozni.

Normális emberek között van ugye a másokkal szembeni tisztelet és tolerancia. Tiszteletben tartjuk egymás igényeit, és ha ez látszólag nem talál viszonzásra, akkor feltételezzük, hogy valakinek objektív okokból nem sikerül a problémáját kellő körültekintéssel megoldania, ezért teszi próbára a türelmünket, és nem azért, hogy kellemetlenséget okozzon. 

A következő szint, amikor valaki mégsem elég figyelmes, ezért a többedik eset kapcsán a környezet számon kéri, hogy például feltétlenül szükséges-e az esti órákban zajos dolgot művelni, vagy nem lehetett volna-e azt a tüzet akkor meggyújtani, amikor már nincsenek kiteregetve a ruhák, esetleg nem lett volna-e mód időben szólni, hogy sok vendéget vár, és a kocsibeállóba kell parkolni.

Általános felmelegedés, végeláthatatlan szeméthegyek, óceáni műanyagszigetek, GDP, termelékenységi mutatók, nyugdíjkasszák, légszennyezés, egészségügyi problémák, stressz. És még bele sem jöttem, de minek is folytatni?

Az ipari forradalom előtt az emberiség anyagi helyzete elég siralmas volt, legalábbis mai mércével mérve. A mezőgazdaság állati és emberi munkát jelentett, a lakosság jelentős részének foglalkoztatásával. Az ipari tevékenység kézi munkákat jelentett, és ami talán gépesítésnek mondható, az a természet erőinek kezdetleges megcsapolása volt. Szélmalmok, vízimalmok, vizigatterok. Szállítani emberi erővel, állati vontatással, esetleg hajóval lehetett. Az talán elmondható, hogy senkinek sem volt lehetősége hasztalan elfoglaltsággal tengetni az idejét, mert minden munkás kézre szükség volt.

A termelékenység sem volt mai értelemben véve kimagasló. Sőt, akár csapnivalónak is nevezhetnénk, de akkor arra volt lehetőség. Az akkor még sokkal nagyobb arányban falusi lakosság, leszámítva néhány kézművest, vagy kisiparost, mint a kovács, a suszter, a bőrös, a kerékgyártó, meg a kádár, szinte mindenki a mezőgazdaságban dolgozott. A földek egészségesek voltak a természetes trágyázástól, nem volt a termelésnek gépészeti, kemikália, és üzemanyagigénye, A levegő tiszta volt, a vizek szintén, és persze nem volt környezetszennyezés sem. No nem azért, mert környezettudatosan gyűjtötték a szemetet, hanem mert a tönkrement szerszámokat ugyan úgy eldobálták, vagy elégették, mint manapság, de azok többnyire fából voltak, és egyszerűen nem okoztak környezetszennyezést az elkorhadásuk, vagy téli befűtésük által. 

               A jelenlegi világberendezkedés egy haladó civilizációs lépés volt, amikor bevezetésre került. Akkor még a várható élettartam nem volt különösebben magas. Nem nagyon voltak balesetvédelmi előírások sem. Nem kellett feltétlenül betegnek lenni ahhoz, hogy valaki előbb halálozzon el, mint hogy elérné a nyugdíj korhatárt. Amúgy sem volt, de aki elvileg mégis elérte, nem sokáig élvezhette. Így adódott, hogy az adott helyzetet figyelembe véve kidolgozták a jelenleg is alkalmazott nyugdíjrendszert. Nem különösebben számottevő összeggel kellett hozzájárulni a nyugdíjkasszához, ami viszont stabil megélhetést nyújtott a kevés nyugdíjaskorúnak. 

Aztán jöttek a változások, és a fejlődés a vívmányokkal együtt hozta a berendezkedés koporsójának szegeit is. Először is az átlagéletkor növekedett, másodszor a kezdeti népszaporulat visszaesett, tehát elkezdődött a társadalmi elöregedés, harmadszor növekedett a termelékenység, ami a munkanélküliséget növelte, de a munkanélküliség nem hoz jövedelmet, tehát nincs is miből nyugdíj járulékot vonni. 

A termelékenység növekedése egy darabig jóléthez vezetett, mert kevesebb ember is elő tudta állítani a szükségleti javakat, és maradt lehetőség kényelmi termelésre. Csakhogy a termelékenység gépesítést jelent, az környezeti terhelést, és energiafüggést jelent, Amíg volt elég folyóvíz, meg fa a gőzgépek üzemeltetéséhez, addig nem is volt gyötrő a probléma, de a fák nem nőttek elég gyorsan, szén meg nem volt akárhol, ahol meg volt, ott gyötrelmes életkörülményeket generált, szóval működött a tőke, de nem volt közmegelégedésre.

A másik főbenjáró rákfene, a GDP. Persze kellett valami mutató, ami irányadó adatnak számít, és akkor még jó is volt, hiszen a termékek a lehető legjobb minőségben készültek, hiszen még senki sem hallott a telített piacokról. A termelés és vásárlások adatai jól tükrözték egy ország gazdasági erejét. Egy darabig.

Eddig jó, de mi ment félre? Nos egyszerű a megfejtés. Megelőzte a kordé a szamarat. Ahelyett, hogy amikor telítődtek a piacok a jó minőségű termékekkel, amikor a termelékenység lehetővé tette, hogy sokkal kevesebb ráfordítással előteremtsük a megélhetés feltételeit, mi nem a rendszert vizsgáltuk felül, és helyeztük új alapokra a viszonyrendszereinket, hanem hagytuk, hogy a korábbi statisztikai mutatóink legyenek a világítótornyaink. Nem azt mondtuk, hogy mára már egy ember is el tudja végezni tíz munkáját, akkor dolgozzunk tizedannyit, hanem kitaláltunk kilencnek felesleges elfoglaltságokat, hogy legyen nyugdíj befizetés. Nem azt mondtuk, hogy egy embert kiszolgál élete során két autó, mert tudunk olyan jó minőségűt csinálni, hanem azt, hogy romoljon el minél előbb, hogy az újratermeléssel növekedjen a GDP. Hogy mindennek mi a következménye? A felesleges munka is környezeti terheléssel jár. Ugyanúgy van anyagigénye, a munkahelyre - bármi értelmetlent is csinál - be kell járni, járműveket kell igénybe venni, üzemanyagot kell elégetni, a termeléssel energiát kell felhasználni. És mit kapunk érte? Például szórólapot a postaládánkba. Talán ha minden századikat átlapozza valaki. Esetleg felfújható hóembert. Igazán hiánypótló, hiszen mit is kezdenénk egy jó nagy műanyag hólyag nélkül, ami színes fényekben "tündököl", amit persze erőművekből táplálunk. Hasonlóan zseniális beszerzés a lebetonozott udvarra a műfű telepítés. Ugyan mi is lehetne tökéletesebb élmény, mint venni egy hétvégi házat, ahol az ember kikapcsolódhat a városi rohanásból, és kényelmesen elhelyezkedhet a műpázsiton? Igazi természetközeli élmény. Hasonlóan nélkülözhetetlen szükséglet a műanyag gyeprács. Mert ugye van a beton, ami cementből és adalékanyagból, mint murva, homokoskavics készül. Ha az tönkremegy, azzá válik ami volt. Bányászható, a természetben fellelhető kővé. Na de nem úgy a műanyag. Az ugyan feladatát tekintve lényegesen gyatrább megoldás, ámde kevésbé időtálló, viszont elhasználódása után műanyag hulladék, ami közömbösítendő, természetesen energiafelhasználással. A felesleges munkák elvégzéséhez munkába járó emberek gyorsan elhasználódó járműveket használnak, amik etetése energiahordozó beszerzést indukál, tehát növeli az ország energiakitettségét, valamint a légszennyezést. Amire jó hatással van, az a nyugdíjkassza, meg a GDP. Csakhogy ez a befizetés nem értékteremtésen, hanem pótcselekvésen alapszik, A GDP növekedés pedig nem a gyarapodáson, hanem a már megszerzett javak minél gyakoribb cseréjén alapszik. Jól jellemzi az abszurd képet, hogy mivel a GDP mindent magában foglal, valójában nem gazdasági teljesítményt, hanem inkább pénzforgalmat mér. Paradox módon bizonyos megközelítésben jót tesz a gazdaságnak, hogy valaki tönkretesz valamit, mert az illetőt el kell kapni (rendőri munka), közben a rendőrségi járművet tankolni kell (üzemanyag előállítás és kereskedelem), a gyanúsítottat őrizni, etetni kell (intézményi háttér építés és fenntartás), tárgyalni kell (igazságszolgáltatási költségek), na és természetesen az adott károkozás helyreállítása (anyagbeszerzés, gyártás, szállítás, kivitelezés). Magyarul, nem jutottunk sehonnan sehova, de generálódott egy csomó pénzmozgás, ami a GDP részeként gazdasági eredménynek látszik, na és persze így már kerül pénz a nyugdíjalapba is. Mindez csupán azért, hogy kiszolgáljunk egy lejárt szavatosságú, "gazdasági teljesítményt" mérő elméleti számítási rendszert. Eddig akár még derülhetnénk is az egész történeten, de ne felejtsük el, hogy az államadósság mértéke is a GDP-hez viszonyítva van megadva. Tehát érvényben lévő számítási metódus szerint, ha adott országban több a csöves, és több a helyreállítandó köztéri rongálás, akkor attól csökken a viszonylagos államadósság.

Mindez összefoglalva annyit tesz, hogy az egész társadalmi-gazdasági berendezkedés ellenérdekelt az emberiség jólétével. Sutba kellene dobni a mára már toxikussá vált paradigmáinkat, és új alapokra helyezni a jólét, a gazdaság, és a gazdagság fogalmát. A nyugdíjkasszát nem a dolgozók befizetéséből kellene tölteni, hanem a vállalkozási haszonból. A haszonban ugyanis a vállalkozások érdekeltek. Minél hatékonyabban termelnek, annál több hasznuk van. Márpedig a hatékonyabb termelés kevesebb munkaerő jobb kihasználását jelenti, így a mai rendszerben a hasznos munka egyre kevesebb dolgozói befizetést generál, tehát egyre több szükségtelen munkát kell elvégezni, hogy a nyugdíjkassza ne legyen üres. Haszonalapú befizetések esetén ez megváltozna, mert minél hatékonyabban dolgoztatnak a vállalkozások, annál többet fizetnek. A nagyobb termelékenység jelenleg a személyekre kirovó rendszerben egyre kevesebb befizetést eredményez, míg a vállalkozási haszonból történő levonás a termelékenység által töltené a nyugdíjkasszát. A GDP fogalmát is le lehetne cserélni, az abszolút vagyoni gyarapodásra. Vajon egy hétköznapi embernek mondjuk hűtőgépre van szüksége, vagy új hűtőre? Gondolom senki se lenne megsértődve, ha nem kellene ötévente hűtőt vásárolni, a régit kicipelni, az újat becipelni, és ne legyenek illúzióink, az ingyenes kiszállítás benne van a termék árában, csak másként nevezik. Se a kereskedő, se a gyártó nem akar lemondani a hasznáról. Na és még ide kívánkozik a termékre rakódó egyéb költség is, mint például a reklám, amiből mindenkit csupán annyi érdekel, hogy hol és mennyiért lehet kapni, de az árban az is benne van, hogy úton-útfélen szembejön, hogy melyiket vegyük meg. Talán az árucikkek ára is kevesebb lehetne, ha csak annyi reklámköltség lenne rajta, amennyi tudomásunkra hozza a szükséges információkat. A többi csupán gazdasági teljesítménynek látszó felesleges árdrágító pótcselekvés.

Vagyont szerezni sokféle képen lehet. Ezeket elsősorban két fő csoportba oszthatjuk. Vannak a legális utak, melyekhez a vagyon alapja adózott bevételeken át vezet, és vannak az illegális források, amik eleve bűncselekményt jelentenek, ha másért nem, hát az adó elkerülése miatt. Ez utóbbi természetesen jellegénél fogva retorziókat kell, hogy maga után vonjon, de mivel nem vagyok jogász, és amúgy sem ezekről akarok értekezni, így hagyjuk őket a hatóságokra.

Hétköznapi emberek élve a hétköznapi életüket pénzügyi értelemben háromféle megközelítést szoktak alkalmazni. Van ezeken kívüli is pár eset, de most csupán a túlnyomó többségre jellemzőket vegyük. Van ugye a hedonista, a kiegyensúlyozott és a konstruktív.

Az első egy amolyan hippi szemlélet. Jelszava az "élj a mának", mely csuda jól hangzik a mások által megteremtett anyagi biztonság hátteréből diákként, mamahotelből, vagy valamelyik önpusztító nihil-közösség soraiból szemlélve, és onnan a céltudatosakat kinevetve. Ez nem keverendő valamiféle vallási meggyőződésen alapuló vagyonelutasítással, aszketizmussal. Ez a hedonista létezés folyamatosan éli fel az általa épp elérhető javakat, és teszi élvezete/kényelme pillanatnyi kedve tárgyává. 

A második csoport általam a kiegyensúlyozott jelzőt kapta. Ez az elsőhöz képest egy lényegesen felnőttebb gondolkodás. Számításba veszi a valós lehetőségeit, a szükségleteit, talán még tartalékokat is képez váratlan események finanszírozására, de amúgy egy kiszámítható cikluson belül a kiadás/bevétel egyenlőséget mutat. Talán kijelenthetjük, hogy társadalmi szinten ez a legnagyobb lélekszámú tömeg.

Kép forrása: https://www.vg.hu/rovat/penz-es-tokepiac

A konstruktív ember egy egészen más gondolkodás hordozója. Talán nem hibázunk nagyot, ha pesszimistának tartjuk. Ezek az emberek is számba veszik az igényeiket és lehetőségeiket, de kisebb-nagyobb mértékben fölé lövik a bevételeiket. Ha nem sikerül, tűzön-vízen át is kevesebbet költenek, mint amit amúgy megtehetnének, mert abból indulnak ki, hogy holnap lehet akár rosszabb is, legyen felkészült. Legyen módja, ideje korrigálni. Ne okozzon azonnali fejfájást egy rendszeres kiadás megemelkedése, legyen idő egy megváltozott élethelyzet kezelésére. A szórás hatalmas lehet, de a lényeg, hogy időről-időre tartalékok képződnek, és azok gyarapszanak. Erre persze az előző csoport rávághatja, hogy nincsen rá lehetőség, de valójában ez nem igaz. Mit tenne, ha mondjuk 5%-kal kevesebbet keresne? Jobb állás után nézne, előrébb lépne egy jobban fizetett pozícióba, vagy éhen halna? Valószínűleg nem. Annyiból kellene kijönnie amennyi lenne, és ki is jönne, mert kénytelen lenne. Na de ha a konstruktív csoportba tartozik, akkor ezt eleve feltételezi, és úgy is él. A felhalmozódás ha lassú is, de biztos. Ha kisebb ütemű, be lehet fektetni az élet takarékosításába. A lakóingatlan kiadásainak csökkentésébe az alkalmazott eszközök hatékonyabbra cserélésével, jól fizető ismeretek elsajátításával és kamatoztatásával, drágának számító, de nagy igényt mutató eszközök beszerzésével és üzemeltetésével. A befektetésből származó megtakarítás a jövőben hozzá adódik az addig is meglévő megtakarításokhoz, és úgy generál további gyarapodást, hogy közben az életminőség nem romlik. A konstruktív ember persze nem garasos. A bevételek, megtakarítások gyarapodásával arányosan magára is többet költ, de annak csak egy részét, hogy a tendenciát ne törje meg. A gyarapodás persze szükség szerűen befektetéssé válik, mert az infláció kikényszeríti. Értékőrző befektetésekre van szükség, ami még akár egy kis hiteles megtámogatást is megér. Egy kis présház a határ mellett, egy építési telek egy kis faluban, később üzlethelyiség, tulajdonrész, bármi, ami tartja az értékét, és mellékesen lehetőleg még bérbe is adható. 

Konstruktív embernek lenni önuralmat jelent. Megtalálni, és fenntartani a bevétel > kiadás arányt, de úgy, hogy az ne valamiféle harácsolást, hanem egy a lehetőségekhez képest elfogadható életet jelentsen. Megéri. Havonta lemondani mondjuk 10.000 forintról egy egyszerű bérből tud fájni, de nem kell belehalni. Az év végén már 120.000 forint. Nem sok, de mondjuk le lehet cserélni az összes fényforrást kis fogyasztásúra. Az jövőre már 120.000+megtakarítás = 200.000, és már jöhet is a következő lépés. Az a havi 10.000 az elején öt év távlatában lehet akár évi egy millió is. A konstruktív ember előre gondolkodik, és már akkor tudja, hogy hova fektet, mielőtt még meg tudná tenni, így nem folyik ki a kezéből a megtakarítás, hanem halmozódik. Persze ha már megvan a megtakarításokból/befektetésekből az évi milla, akkor már nem kell félretenni azt a kezdeti pár ezrest, mert már elindult a gyarapodás, és hát mi értelme is lenne, ha a gyümölcseit nem élveznénk? Kell belőle költeni, de csak egy bizonyos százalékát, hogy a folyamat ne szakadjon meg. És hogy mennyit és hogyan? Ha van már tartalék, nem okoz gondot egy akció alkalmával feltölteni a szükséges készleteket. De csak a szükségeseket. Az nem gazdálkodás, hogy akció alkalmával többet veszek, mint amennyire szükségem van, és így többet költök, mint amennyit józan meggondolással érdemes. Ha így teszünk, ugyan az az árú, ami alapból x összegbe került volna, most x-akciós engedménybe kerül, és ráadásul bármelyik akcióra van pénz, tehát a megélhetés összköltsége színvonalesés nélkül lesz olcsóbb.

Konstruktív embernek lenni kihívás, nem csak a gyarapodás elindításának önuralma tekintetében, hanem az épp szükséges nagyságrendű lehetőségek felkutatásában, a távlati célok szem előtt tartásában is. Valójában azonban nem ez a legnagyobb kihívás, hanem az irigységen való felülemelkedés. A hedonisták szinte mindannyian, de még az egyensúlyozók között is sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy akinek vagyona van, azoktól nyugodtan lehet lenyúlni. Szeretik hangoztatni, hogy "fizessenek a gazdagok". Nos, aki a vagyonát lopta, az ugye egy köztörvényes bűnöző, úgy is kell kezelni, de aki nem, csupán tovább látott vagy az orránál, vagy mindennapi kis mókuskereke határainál, és áldozatokat hozott a későbbi tehetősségei érdekében, arra nem indokolható vagyonadó kivetése, hiszen az adózott jövedelme konstruktív kezeléséből lett tehetőssé. 

Nem szabad elfelejteni, hogy a konstruktív ember a hedonistához hasonlóan elszórhatta volna az épp aktuális vágyaira az épp rendelkezésre álló pénzt, de annál érettebb volt. A konstruktív ember is rendelhetett volna pizzát, de inkább rántottát sütött, bemehetett volna kocsival a belvárosba, de inkább metrózott, vehetett volna új számítógépet, de inkább egy tavalyi konstrukcióra költött, mert az is megfelelő, de már csak a felébe kerül, és rendelhetett volna a hétvégi házhoz készre vágott tűzifát, de átmenetileg inkább egy fejszébe fektetett. Pár év múlva aztán, mikor már úgy gyarapszik, hogy közben a rendes havi fizetését az egyensúlyozóhoz hasonlóan elkölti, majd még néhány év múlva passzív jövedelmei generálódnak, melyek egy részét ismét visszaforgatja, akkor előkerülnek a többiek, majd mérhetetlen demagógiával és túlfejlett önérzettel vindikálnak maguknak jogot, a konstruktív ember megfontolt és céltudatos megtakarításaira. 

A vagyonadóban nincs igazság, csak demagógia. Arra sarkalja az embereket, hogy éljenek fel maguk körül mindent, mert amit a holnapba fektetnek, azt előbb-utóbb a csőcselék el akarja venni.

Túl vagyunk, bármit is teszünk, mert ha csak kicsit is következetesek vagyunk, beláthatjuk, hogy nincs visszaút. Persze lehetünk kevésbé következetesek is, de akkor mit tekintünk alapértékeknek?

Természetesen a világunk változásainak épészen belüli mozgásait tekinthetnénk alapértékeknek, de ezeken már túl vagyunk. Talán azt még elmondhatjuk, hogy a mi elmaradott gondolkodásunk megőriz néhány axiómát, de a világ fejlettnek beállított része már messze túl van azon a bizonyos határon. Ahol az lett az alapérték, hogy a biológia kirekesztő, mert kizárja a férfiakat a szülésből, és kizárja a nőket a nemzésből, ahol az a normalitás, hogy meg kell kérdezni egy nőt, vagy férfit, hogy úrnak vagy hölgynek szólítsák, ahol már a matematika is kirekesztő, ahol kaphat bármilyen diplomát is egy olyan ostoba figura, aki fürdeti az akkus rollert, szóval ahol a hétköznapi megnyilvánulásokból nem látszik, hogy akár egész társadalmi csoportok elvégezték volna csak a felső tagozatot, miközben diplomájuk van. 

Azon gondolkodtam, hogy van-e visszaút? Az egyértelmű, hogy sokáig így már nem mehet tovább. Ez a sok ostoba ember azt hiszi, hogy a nyugdíjpénztári kifizetések nyugdíjba vonulásuk után megsütik neki a kenyeret, megsütik és kiszállítják neki a pizzát, csinálnak neki cipőt, varrnak ruhát, kabátot, megfőzik az ebédjüket, és ha kell majd gyógykezelik, sőt, elkészítik a gyógyszereiket is.