Magán-galaxisom

Már vagy tíz éve nem láttam. Aranyos kis teremtés volt. Barátságos, közvetlen, mosolygós, kedves. Nem is emlékszem már, hogy amikor megismertem még hajadon volt, vagy már férjezett, de ilyen a munkahelyek világa. Nem ezekkel foglakozik az ember. A diskurzus szakmai dolgokról szólt, az emberi tényezők legfeljebb kávézás alkalmával kerültek terítékre, de mivel az is megmaradt egy jó közérzetű felszínes kapcsolat szintjén, mára már nem emlékszem ezekre a részletekre.

Na de most. Tudtam, hogy visszajött, mint ahogy azt is, hogy hova tűnt el. Gyermeket vállalt, pontosabban vállaltak a férjével. Nincs ebben semmi különleges, mondhatni benne volt a korban. Adott volt a családi állapot, adott volt a kor, adottak voltak a körülmények, de legfőképp az elhatározás. Egy ideje tudomásom volt a visszatéréséről, de mivel nem egyhelyen dolgozunk, eddig nem találkoztunk. Eddig. Most viszont úgy hozta a sors, hogy összefutottunk egy irodaház folyosóján. A diskurzus a korábbról megszokott módon indult. Egy rendkívül kellemes, de szolid hölgy. Férfiként mindig ad egy kis feszültséget a dologhoz, hogy mégis milyen mértékben legyek őszinte a szimpátia kifejezésével úgy, hogy az ne legyen se tolakodó, se félreérthető. Szerencsére ízig-vérig nőről van szó. Olyanról, aki ösztönösen tudja helyén kezelni az elismerő bókokat, és nem gondol se bele, se túl semmit.

Nem mennék bele operatív okfejtésbe a szomszédos lövöldözés kimenetelével kapcsolatban, mert miért is tenném. Vannak arra szakavatott melléfogók szép számmal, élükön Tarjányi főantivátesszel, de felvetődött bennem egy talán képtelennek látszó, de nagyon is lehetséges végkifejlet, ami azért nem mondható megnyugtatónak. 

Van ugye ez az izgága, jellemtelen figura, akit csak a színpad deszkái éltetnek, és ez szó szerint veendő. Ragaszkodik is hozzá, mert csoda lenne, ha bármilyen megállapodás után pár hónapnál tovább élne, de erre akkor kellett volna gondolnia, amikor a legutóbbi szerződését aláírta. Ami minket, külső szemlélőket leginkább érint, az az ukrán hímtagművész fizetett/kitartott/zsarolt instruktorai által előidézhető végkimenetel. Bár vannak beszívott drukkerek, akik szigonyos győzelmet várnak, mára még a legelvakultabb, ámde nem bemindenezett szakértők is látják már az összeomlást, csupán annak dátumában vannak viták. 

Van azonban egy eddig nem progrosztizált, de fenyegető végkifejlet is. 

Mindig szerettem. Mindig szerettem a hajókat. Kisgyerekként a műanyagot, de még a hajóformájúra fűrészelt deszkadarabot is, ahogy néztem a lebegését a kerti kacsaúsztató felszínén. Eszkábáltam gumihajtásút, makettet, még rajzoltam is néhányat, és bár az olvasásért nemigen rajongtam, ha a könyv hajókról szólt, sosem lehetett belőle elég.

Azán persze voltak kedvencek. Néha egy-egy bizonyos hajó, máskor inkább típusok, de ez nem volt kirekesztő. Az, hogy valamelyik közelebb állt a szívemhez, még nem zárta ki az összes többit sem.

A legnagyobb kedvenceim között volt amelyeket délcegnek, gyönyörűnek, büszkének és öröknek tartottam. A történelemben nem egy időszakban foglaltak helyet. Ilyenek voltak a liburnák és triérészek, a viking hosszúhajók, a sorhajók, a fregattok, de legfőképp a barkentinok, barkok és klipperek. A későbbi időkben is épültek olyanok, amikkel lehetőség szerint azonnal világ körüli útra indultam volna. Nem feltétlen lett volna jó ötlet, de csodáltam a Lusitániát, a Titanicot, az Estoniát, de szívesen lettem volna a Calipsón, a Trinidadon, vagy a Bountyn. Egyszóval, hajók tekintetében mindenevő voltam. Eddig legalábbis azt hittem, de ez a hit megrepedezett. Nem régen, hanem így messze túl az 50 után egy szörnyszülöttel.

Drága vagy, mert sokba kerülsz nekünk. Sokba kerülsz a kisembernek, a betegeknek, a szegényeknek, és ezek környezetének, mindegyikünknek. Azért én mégis arra kérlek, nehogy lemondj bármilyen tisztségedről! Ne add fel a képviselői mandátumod, ne vonulj háttérbe, ne szégyenkezz, ne gyakorolj bűnbánatot! Nem azért, mert ne tartanálak egy büdös utcasarki lotyónak, akinek a saját jobblétéért semmi sem drága, nem azért, mert a személyedben egy értékes embert lehetne tisztelni, és azért meg végképp nem, mert egy kivétellel hasznos lennél bárkire és bármire az életben. Viszont ez az egy kivétel annyira erős érv, hogy mindenképp maradnod kell.

Milyen módon viselhető el hetvenkét óra?

Ha túlélőcsomagban gondolkodunk, akkor érdemes szakítani az egészséges életmódra vonatkozó tanácsokkal, na meg érdemes azt is szemelőt tartani, hogy nem tóparti bulira készülünk. Ha csupán hetvenkét óráról van szó, de az nehéz körülmények között, én bizony rostban szegény élelemben gondolkodnék, ami egyetlen edényből, vagy zacskóból, egyetlen evőeszközzel, vagy kézzel ehető, ahhoz ugyanis nem kell leülni, előtte nem feltétlen szükséges a higiéniával foglalkozni, meg utána sem kell feltétlenül tisztálkodni. Ugyanis nem tudhatjuk, hogy volna-e egyáltalán ilyen civilizációs huncutságokra lehetőségünk. A rostban szegény élelmiszer lassítja az anyagcserét, ami kissé komfortosabbá teszi a körülményeket, meg aztán nem is kell belőle feltétlenül olyan sok. Egyrészt rendkívül feszült a helyzet, nem igazán éhezik meg az ember az idegességtől, másrészt hetvenkét óra nem a világ, biztosan nem fog ennyi idő alatt kialakulni semmilyen visszafordíthatatlan egészségkárosodás, ha nem táplálkozunk kifogástalanul.

A víz is átgondolandó. Persze persze, az ideális mennyiség, az egészségmegőrzés, meg hasonló, de talán érdemes lenne tanulni a sivatagi népektől. Nagyobbrészt azért, mert nekik nagyon kevés elég a civilizált betonlakóhoz képest, másrészt hihetetlenül kevesebbtől sem kell feltétlenül szomjan halni, mint amennyi az ideális. Csupán hetvenkét óra. Nagyon kevéssel is kibírható, ami a lelassított anyagcseréhez hasonlóan járul hozzá egy zárt menedék körülményeinek elviselhetőségéhez.

Na de mire is elég hetvenkét óra?

Van abban valami szükségszerű, ami történik.

 Egy ország olyan, amilyenek a lakói. Nem kívánom elemezni, belátható, hogy azok alakítják egy terület mindennapjait, akik lakják azt, és lehetőség szerint saját magukra formálják. Ez alól vannak időleges kivételek, történelmi kényszerek, de bármi kényszerítő körülmény is adódik, a mindennapokra előbb-utóbb mélyen rányomja a bélyegét az ott élők életfelfogása. Az irányelveket ugyanis elő lehet írni, lehet kötelezővé tenni rituálékat, megszólításokat, hivatali berendezkedést, bármi egyéb mást, mely csupán külsőség, de azt, hogy a benne élő ember hogyan viszonyul mindezekhez, nem lehet előírni. Az, ahogy egymást köszöntik, ahogy a nézeteltéréseiket kezelik, ahogy az ünnepeiket ülik, amit erénynek, vagy bűnnek tartanak, amit és ahogy tűrnek, vagy elfogadnak, az mind mind a lakosságra jellemző vonás.

Ezeknek a tulajdonságoknak a kialakulásához időre van szükség. Nem is kevésre. Egy ország lakosságát nem csupán a nyelv, sőt, mégcsak nem is ez a legfontosabb, hanem a közös történelem köti össze. Az adott területen nemzedékeken át átélt közös események, természeti katasztrófák, hadi-események, megszállások, szóval a nemzetté válás elkerülhetetlen feltétele a kellő történelmi távlat, a közös sors.

Ahhoz, hogy ne csupán nemzet, hanem társadalom is épüljön, nem elég a közös történelem. Kell hozzá közös értékrend, kellenek hozzá hősök, idolok, kellenek a szégyenfoltok is, hogy megmutassa az alsó határt, ami alatt már nincs érték. Ezek a nemzetté válás után alakulnak ki, és szintén időigényes. Nem születnek naponta olyan élethelyzetek, amiben géniuszok, hősök, példaképek emelkedhetnek, és az árulás sem feltűnő, ha nincs nagy kár belőle.

 Egy ovális alázás margójára.

Nem tehet róla, nem az ő hibája.

Az indíttatás meghatároz szinte mindent. Ezzel sokan próbálják mentegetni bűnös életüket, de vajon igazuk van? Talán, talán részben, de az azért mindenképp igaz, hogy egész más helyzetből indul, aki a normális emberi viszonyokban szocializálódott, és egészen más, ahol drogtanyáról, alkoholista környezetből, vagy lopásból való megélésből kap napi leckéket a szárnypróbálgató.

Én megértem Zelenszkijt. Nem gondoltam volna, mert egy gennyes nyomorult alattomos szemétládának tartottam. Azért, mert én úgy szocializálódtam, hogy az az enyém, amiért megdolgoztam, az az igazság, ami a tényeken alapul, és legfeljebb az elfogadható, ami ártatlanoktól nem kíván áldozatot. Nem vagyok már fiatal, tudom, hogy ezek csupán elvek, és a világ nem így működik, de zsinórmértéknek jó. Mércékre azért van szükség, hogy akkor is tudja az ember, hogy mi a helyes, ha olyan viszonyok közé kerül, hogy kénytelen másként cselekedni. Jó tudni, ha nincs lehetőségünk tüzelőt venni, és gyűjteni vagyunk kénytelenek mások erdejéből, attól még ez a megoldás nem helyes. Minél előbb lehetőségét kell teremteni, hogy legálisan jussunk a fűtött szobához. Ennyit a becsület pátoszáról, és most térjünk a lényegre!

Nekem még volt, és baromság volt. Már ami a gyakorlatot illeti. Kifutófélben volt már a dolog. Tessék-lássék alakizgatás, értelmetlen tedd ezt-tedd azt idétlenkedés. Voltak felkészült szakemberek, akik láthatóan komoly tudással rendelkeztek a területükről, na és persze a hitvány nyomorult fogdmegek, akik életükben először és utoljára próbáltak náluknál lényegesen nagyobb intellektusú besorozott katonákkal szemben úgy fellépni, mintha esélyük lenne velük szemben egy egyenlő pályán. Szánalmas alakok voltak, akik csak lejáratták az egész honvédséget, mint intézményt.

Elvileg az lett volna a cél, hogy az alapvető általános ismeretek elsajátítása után készségszintű tudást adjanak a haditechnikai eszközök használatához, ha esetleg szükség lenne rá. Jókat szórakoztunk, a nyilvánvalóan mindenre is alkalmatlan alkoholista banda önimádó parancsosztogatásai láttán, hogy vajon mekkora csokit tennének a kincstári gatyába, ha tényleg megjelenne valami ellenséges alakulat.

A módszerváltást követő években nem volt könnyű senkinek sem. Én akkor épp a családalapítás éveit éltem, és nem voltam nyugodt. Semmi rosszat sem kellett tenni, mégis lapátra kerülhetett az ember, mert jött a következő létszám leépítés. Ha még azzal is kellett gondolni, hogy nem csak magáról, de még néhány ráutaltról is kell gondoskodni, akkor el lehet képzelni, milyen optimista jövőbenézéssel lehetett várni a holnapot. Az optimizmus azóta se lett a lényem része, de nem biztos, hogy ezért. Meglátásom szerint az optimizmus a naiv ember ópiuma. A jobb jövőt úgy kell remélni, hogy a rosszabbra készülünk, mert csalódni pozitívan kellemes.

Azokban az időkben kezdetben a lakhatásom bérleményben volt megoldva, de mivel a bérletnek így feltétele volt a bevétel is, mely nem volt biztos, így belevágtam egy öreg ház megvételébe. Öreg fénytelen vályogtéglákból rakott házikó, nem különösebben sikeresen kivitelezett vízszigeteléssel, és vitatható minőségű nyílászárókkal. Az volt a terv, hogy a havi törlesztés ugyan több a bérletnél, de letelik, és ha addig nem lesz baj, utána már legalább a fedél megmarad. Szerencsém volt, nem lett baj. Mondjuk talán köszönhető annak is, hogy olyan munkakört vállaltam, ami nélkülözhetetlen volt, ellenben nem túl népszerű. Ez is volt némi biztosíték. Nem panasz, csupán helyzetismertetés. 

A kölcsönben és törlesztésben töltött években túlon-túl sokszor fordult meg a fejemben, hogy mit teszek, ha beüt a vész. Már sajátban éltem, részletről-részletre nagyobb tulajdoni hányadban, de azért őrölt a gond. Attól már nem kellett tartani, hogy egyik napról a másikra utcára kerülök, lett volna pár hetem új bevétel után nézni, mielőtt a bank elviszi a fedelet felőlünk, de akkoriban ez sem volt olyan egyszerű. Életerős, dolgozni tudó és valóban akaró jó szakemberek voltak munka nélkül. Nem volt egyszerű álláshoz jutni.