Milyen módon viselhető el hetvenkét óra?

Ha túlélőcsomagban gondolkodunk, akkor érdemes szakítani az egészséges életmódra vonatkozó tanácsokkal, na meg érdemes azt is szemelőt tartani, hogy nem tóparti bulira készülünk. Ha csupán hetvenkét óráról van szó, de az nehéz körülmények között, én bizony rostban szegény élelemben gondolkodnék, ami egyetlen edényből, vagy zacskóból, egyetlen evőeszközzel, vagy kézzel ehető, ahhoz ugyanis nem kell leülni, előtte nem feltétlen szükséges a higiéniával foglalkozni, meg utána sem kell feltétlenül tisztálkodni. Ugyanis nem tudhatjuk, hogy volna-e egyáltalán ilyen civilizációs huncutságokra lehetőségünk. A rostban szegény élelmiszer lassítja az anyagcserét, ami kissé komfortosabbá teszi a körülményeket, meg aztán nem is kell belőle feltétlenül olyan sok. Egyrészt rendkívül feszült a helyzet, nem igazán éhezik meg az ember az idegességtől, másrészt hetvenkét óra nem a világ, biztosan nem fog ennyi idő alatt kialakulni semmilyen visszafordíthatatlan egészségkárosodás, ha nem táplálkozunk kifogástalanul.

A víz is átgondolandó. Persze persze, az ideális mennyiség, az egészségmegőrzés, meg hasonló, de talán érdemes lenne tanulni a sivatagi népektől. Nagyobbrészt azért, mert nekik nagyon kevés elég a civilizált betonlakóhoz képest, másrészt hihetetlenül kevesebbtől sem kell feltétlenül szomjan halni, mint amennyi az ideális. Csupán hetvenkét óra. Nagyon kevéssel is kibírható, ami a lelassított anyagcseréhez hasonlóan járul hozzá egy zárt menedék körülményeinek elviselhetőségéhez.

Na de mire is elég hetvenkét óra?

Van úgy elvétve, hogy mégsem elég, de ennyi idő alatt nagy valószínűséggel megtalálnak a hegyi-mentők, ha a házadat belepte a lavina. Megtalálnak a romok alatt, ha a tartózkodási helyed összedőlt egy földrengésben, elérnek a mentőalakulatok, ha árvíz vette körül a lakhelyed, ha lecsapott egy sáráradat, vagy mondjuk a vörös-iszap. Igen, természeti katasztrófa esetén hetvenkét óra önellátásra felkészülni bölcs és felelősségteljes gondolat. A túlélőkészletnek persze praktikus része lehet egy vészhelyzeti jeladó, aminek a hatósugara minél szélesebb, minél messzebbről érzékelhető, na meg egy régebbi fajta nyomógombos telefon, aminek az akkuja amúgy gond nélkül elvan 10-14 napig, Tik-tok nélkül még valahogy el lehet lenni, de nagyon praktikus lehet, ha akár napokon át tudunk a külvilággal alkalmanként néhány mondatban kommunikálni. 

Na és mikor nem elég, vagy ha mégis, legfeljebb véletlenül a hetvenkét órás túlélőcsomag?

Nagyjából akkor, amikor amúgy agyhalott politikusok ajánlják. Ha ugyanis háború van, akkor az nem a természet kiszámítható agressziója. Nem fog órák alatt elmúlni, nem kiszámítható, ami után kezdődhet a kutatás. A katonák haladása mind időben, mind irányban kiszámíthatatlan. A nukleáris támadás ideje szintén, a sugárzás ideje, és mérséklődésének folyamata tudható, de a bekövetkezése túl sok mindentől függ, na és utána mi lesz? Ez esetben annyi tartalék kell, amivel kihúzható a nem sugárszennyezett környezet időbeni elérése, vagy kialakulása. Mégis mekkora élelmiszerkészlet kell, honnan lesz ivóvíz, és mi lesz azután?

Egy nukleáris támadás túlélésének esélye nem a bunker mélységétől, vagy a vésztartalékok mennyiségétől függ. Egyszerűen azért, mert egy atomrobbanás központjához közeli helyen a sugárzás elviselhető mértékűre mérséklődése hosszú évek kérdése. Ahhoz nem elég egy pince, meg néhány konzerv. Ahhoz önfenntartó földalatti világ létrehozása szükséges. 

A hetvenkét óra ostobasága.

Manapság a tél nem túl gyakori vendég, de régebben más volt a világ. Akkor még az ember nem a szupermarketektől függött. Hétköznapi valóság volt a maihoz képest hegyekben álló tartós élelmiszer. Nem volt ritka a behavazott vidék, ahova napokig nem jutott el semmi. Na és mi történt? Hát semmi. Az emberek elővették a kamrából a sonkát, kolbászt, szalonnát, sütöttek kenyerek, vagy főztek krumplit, oszt jóllaktak. Kiásták a megközelítési utakat a háziállatokig, a takarmányig meg a tüzelőig, ha azzal megvoltak, akkor annyira felszabadították a járdákat is, hogy át tudjanak menni egymáshoz az időt múlatni, és várták az olvadást. Na ilyen mérhetetlen katasztrófát okozott egy hetvenkét óra alatt elháruló elzártság. Hetvenkét óra normális esetben jelentéktelen idő, háborús időkben meg egy alaptalan blöff. Egy lufi, ami a próbát már nem élné túl, csupán feszültségkeltésre jó.

A mindennapokra szánt hetvenkét órás tartalék egy urbanizációs hiszti. Gondoljunk csak bele. Háborúban mit is támadnak? Ipari területeket és logisztikai gócpontokat, energiatermelő és elosztási pontokat, városokat, hidakat. Bizonyos értelemben teljesen mindegy, hogy mivel. A túlélés záloga nem a párórás tartalék, hanem a stratégiai célpontoktól mérhető lehető legnagyobb távolság. Na és akkor felvetődik a kérdés, hogy ezeken a helyeken, vajon mennyi értelme van a hetvenkét órás felkészülési csomagnak. Természetesen az égvilágon semmi. Ezeken a helyeken ugyanis jellemzően mezőgazdálkodás folyik. A megtermelt élelmiszer és takarmány raktárakba kerül, és hegyekben áll a felhasználásig. Van ami gabonasilóban, van ami pincerendszerekben, mások csarnokokban kerülnek elhelyezésre, na és persze azok a haszonállatok is ott találhatók, amiket folyamatosan szaporítanak és nevelnek a rendszeres friss hús, vagy egyéb állattartáshoz kapcsolódó alapanyagok és élelmiszer előállításához, mint nyers bőr, tojás, tejtermékek, stb. Nem, nem fognak atomot dobni minden egyes tanyára, vagy apró falura. Túl drága fegyver, és egy egész város elpusztítására is elegendő. Annyit kijelenthetünk, hogy a hetvenkét órás túlélőszett javasolt összetétele részben ostobaság, a célpontnak nem releváns helyeken pedig egy vicc. Ott ugyanis annyi az élelem, hogy onnan látják el napi rendszerességgel a városokat egész évben. Ha ott csupán hetvenkét órára elegendő tartalék lenne, akkor bizony még békeidőben is nagyon nagy baj lenne.