Vagyont szerezni sokféle képen lehet. Ezeket elsősorban két fő csoportba oszthatjuk. Vannak a legális utak, melyekhez a vagyon alapja adózott bevételeken át vezet, és vannak az illegális források, amik eleve bűncselekményt jelentenek, ha másért nem, hát az adó elkerülése miatt. Ez utóbbi természetesen jellegénél fogva retorziókat kell, hogy maga után vonjon, de mivel nem vagyok jogász, és amúgy sem ezekről akarok értekezni, így hagyjuk őket a hatóságokra.

Hétköznapi emberek élve a hétköznapi életüket pénzügyi értelemben háromféle megközelítést szoktak alkalmazni. Van ezeken kívüli is pár eset, de most csupán a túlnyomó többségre jellemzőket vegyük. Van ugye a hedonista, a kiegyensúlyozott és a konstruktív.

Az első egy amolyan hippi szemlélet. Jelszava az "élj a mának", mely csuda jól hangzik a mások által megteremtett anyagi biztonság hátteréből diákként, mamahotelből, vagy valamelyik önpusztító nihil-közösség soraiból szemlélve, és onnan a céltudatosakat kinevetve. Ez nem keverendő valamiféle vallási meggyőződésen alapuló vagyonelutasítással, aszketizmussal. Ez a hedonista létezés folyamatosan éli fel az általa épp elérhető javakat, és teszi élvezete/kényelme pillanatnyi kedve tárgyává. 

A második csoport általam a kiegyensúlyozott jelzőt kapta. Ez az elsőhöz képest egy lényegesen felnőttebb gondolkodás. Számításba veszi a valós lehetőségeit, a szükségleteit, talán még tartalékokat is képez váratlan események finanszírozására, de amúgy egy kiszámítható cikluson belül a kiadás/bevétel egyenlőséget mutat. Talán kijelenthetjük, hogy társadalmi szinten ez a legnagyobb lélekszámú tömeg.

Kép forrása: https://www.vg.hu/rovat/penz-es-tokepiac

A konstruktív ember egy egészen más gondolkodás hordozója. Talán nem hibázunk nagyot, ha pesszimistának tartjuk. Ezek az emberek is számba veszik az igényeiket és lehetőségeiket, de kisebb-nagyobb mértékben fölé lövik a bevételeiket. Ha nem sikerül, tűzön-vízen át is kevesebbet költenek, mint amit amúgy megtehetnének, mert abból indulnak ki, hogy holnap lehet akár rosszabb is, legyen felkészült. Legyen módja, ideje korrigálni. Ne okozzon azonnali fejfájást egy rendszeres kiadás megemelkedése, legyen idő egy megváltozott élethelyzet kezelésére. A szórás hatalmas lehet, de a lényeg, hogy időről-időre tartalékok képződnek, és azok gyarapszanak. Erre persze az előző csoport rávághatja, hogy nincsen rá lehetőség, de valójában ez nem igaz. Mit tenne, ha mondjuk 5%-kal kevesebbet keresne? Jobb állás után nézne, előrébb lépne egy jobban fizetett pozícióba, vagy éhen halna? Valószínűleg nem. Annyiból kellene kijönnie amennyi lenne, és ki is jönne, mert kénytelen lenne. Na de ha a konstruktív csoportba tartozik, akkor ezt eleve feltételezi, és úgy is él. A felhalmozódás ha lassú is, de biztos. Ha kisebb ütemű, be lehet fektetni az élet takarékosításába. A lakóingatlan kiadásainak csökkentésébe az alkalmazott eszközök hatékonyabbra cserélésével, jól fizető ismeretek elsajátításával és kamatoztatásával, drágának számító, de nagy igényt mutató eszközök beszerzésével és üzemeltetésével. A befektetésből származó megtakarítás a jövőben hozzá adódik az addig is meglévő megtakarításokhoz, és úgy generál további gyarapodást, hogy közben az életminőség nem romlik. A konstruktív ember persze nem garasos. A bevételek, megtakarítások gyarapodásával arányosan magára is többet költ, de annak csak egy részét, hogy a tendenciát ne törje meg. A gyarapodás persze szükség szerűen befektetéssé válik, mert az infláció kikényszeríti. Értékőrző befektetésekre van szükség, ami még akár egy kis hiteles megtámogatást is megér. Egy kis présház a határ mellett, egy építési telek egy kis faluban, később üzlethelyiség, tulajdonrész, bármi, ami tartja az értékét, és mellékesen lehetőleg még bérbe is adható. 

Konstruktív embernek lenni önuralmat jelent. Megtalálni, és fenntartani a bevétel > kiadás arányt, de úgy, hogy az ne valamiféle harácsolást, hanem egy a lehetőségekhez képest elfogadható életet jelentsen. Megéri. Havonta lemondani mondjuk 10.000 forintról egy egyszerű bérből tud fájni, de nem kell belehalni. Az év végén már 120.000 forint. Nem sok, de mondjuk le lehet cserélni az összes fényforrást kis fogyasztásúra. Az jövőre már 120.000+megtakarítás = 200.000, és már jöhet is a következő lépés. Az a havi 10.000 az elején öt év távlatában lehet akár évi egy millió is. A konstruktív ember előre gondolkodik, és már akkor tudja, hogy hova fektet, mielőtt még meg tudná tenni, így nem folyik ki a kezéből a megtakarítás, hanem halmozódik. Persze ha már megvan a megtakarításokból/befektetésekből az évi milla, akkor már nem kell félretenni azt a kezdeti pár ezrest, mert már elindult a gyarapodás, és hát mi értelme is lenne, ha a gyümölcseit nem élveznénk? Kell belőle költeni, de csak egy bizonyos százalékát, hogy a folyamat ne szakadjon meg. És hogy mennyit és hogyan? Ha van már tartalék, nem okoz gondot egy akció alkalmával feltölteni a szükséges készleteket. De csak a szükségeseket. Az nem gazdálkodás, hogy akció alkalmával többet veszek, mint amennyire szükségem van, és így többet költök, mint amennyit józan meggondolással érdemes. Ha így teszünk, ugyan az az árú, ami alapból x összegbe került volna, most x-akciós engedménybe kerül, és ráadásul bármelyik akcióra van pénz, tehát a megélhetés összköltsége színvonalesés nélkül lesz olcsóbb.

Konstruktív embernek lenni kihívás, nem csak a gyarapodás elindításának önuralma tekintetében, hanem az épp szükséges nagyságrendű lehetőségek felkutatásában, a távlati célok szem előtt tartásában is. Valójában azonban nem ez a legnagyobb kihívás, hanem az irigységen való felülemelkedés. A hedonisták szinte mindannyian, de még az egyensúlyozók között is sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy akinek vagyona van, azoktól nyugodtan lehet lenyúlni. Szeretik hangoztatni, hogy "fizessenek a gazdagok". Nos, aki a vagyonát lopta, az ugye egy köztörvényes bűnöző, úgy is kell kezelni, de aki nem, csupán tovább látott vagy az orránál, vagy mindennapi kis mókuskereke határainál, és áldozatokat hozott a későbbi tehetősségei érdekében, arra nem indokolható vagyonadó kivetése, hiszen az adózott jövedelme konstruktív kezeléséből lett tehetőssé. 

Nem szabad elfelejteni, hogy a konstruktív ember a hedonistához hasonlóan elszórhatta volna az épp aktuális vágyaira az épp rendelkezésre álló pénzt, de annál érettebb volt. A konstruktív ember is rendelhetett volna pizzát, de inkább rántottát sütött, bemehetett volna kocsival a belvárosba, de inkább metrózott, vehetett volna új számítógépet, de inkább egy tavalyi konstrukcióra költött, mert az is megfelelő, de már csak a felébe kerül, és rendelhetett volna a hétvégi házhoz készre vágott tűzifát, de átmenetileg inkább egy fejszébe fektetett. Pár év múlva aztán, mikor már úgy gyarapszik, hogy közben a rendes havi fizetését az egyensúlyozóhoz hasonlóan elkölti, majd még néhány év múlva passzív jövedelmei generálódnak, melyek egy részét ismét visszaforgatja, akkor előkerülnek a többiek, majd mérhetetlen demagógiával és túlfejlett önérzettel vindikálnak maguknak jogot, a konstruktív ember megfontolt és céltudatos megtakarításaira. 

A vagyonadóban nincs igazság, csak demagógia. Arra sarkalja az embereket, hogy éljenek fel maguk körül mindent, mert amit a holnapba fektetnek, azt előbb-utóbb a csőcselék el akarja venni.