A módszerváltást követő években nem volt könnyű senkinek sem. Én akkor épp a családalapítás éveit éltem, és nem voltam nyugodt. Semmi rosszat sem kellett tenni, mégis lapátra kerülhetett az ember, mert jött a következő létszám leépítés. Ha még azzal is kellett gondolni, hogy nem csak magáról, de még néhány ráutaltról is kell gondoskodni, akkor el lehet képzelni, milyen optimista jövőbenézéssel lehetett várni a holnapot. Az optimizmus azóta se lett a lényem része, de nem biztos, hogy ezért. Meglátásom szerint az optimizmus a naiv ember ópiuma. A jobb jövőt úgy kell remélni, hogy a rosszabbra készülünk, mert csalódni pozitívan kellemes.

Azokban az időkben kezdetben a lakhatásom bérleményben volt megoldva, de mivel a bérletnek így feltétele volt a bevétel is, mely nem volt biztos, így belevágtam egy öreg ház megvételébe. Öreg fénytelen vályogtéglákból rakott házikó, nem különösebben sikeresen kivitelezett vízszigeteléssel, és vitatható minőségű nyílászárókkal. Az volt a terv, hogy a havi törlesztés ugyan több a bérletnél, de letelik, és ha addig nem lesz baj, utána már legalább a fedél megmarad. Szerencsém volt, nem lett baj. Mondjuk talán köszönhető annak is, hogy olyan munkakört vállaltam, ami nélkülözhetetlen volt, ellenben nem túl népszerű. Ez is volt némi biztosíték. Nem panasz, csupán helyzetismertetés. 

A kölcsönben és törlesztésben töltött években túlon-túl sokszor fordult meg a fejemben, hogy mit teszek, ha beüt a vész. Már sajátban éltem, részletről-részletre nagyobb tulajdoni hányadban, de azért őrölt a gond. Attól már nem kellett tartani, hogy egyik napról a másikra utcára kerülök, lett volna pár hetem új bevétel után nézni, mielőtt a bank elviszi a fedelet felőlünk, de akkoriban ez sem volt olyan egyszerű. Életerős, dolgozni tudó és valóban akaró jó szakemberek voltak munka nélkül. Nem volt egyszerű álláshoz jutni.

A gondolataim, ha úgy tetszik a vészforgatókönyv bármi úton-módon szinte mindig ugyan oda jutott ki. Összeszedni a legszükségesebbeket, keresni egy kihalófélben lévő falut valahol a hegyekben vagy a határszélen, és ott szétnézni. Mégiscsak emberhez méltóbb, mint a híd alatt vergődni. A rokonság nyakába akaszkodás fel sem merült. Legyen az emberben egy kis tartás! Azért jutottam a határszélen meghúzódásra mint megoldásra, mert ismertem ilyet. Kevés idős ember lakja, a házak felében sem él már senki, és bár az idegennel bizalmatlanok, az első segítséget mindig megadják, a többit meg a viselt dolgok függvényében. Elnézik, ha befészkeli magát valaki egy üresen álló elhagyott szénapajtába, ha udvariasan viselkedik, ha segítőleg áll a helyiek problémáihoz. Hamarosan megbeszélik maguk között, hogy melyik elhagyott viskóból csinálhat a szerencsétlen átmenetileg otthont magának, és ha annak a környezete is hamarosan a lakott házaktól elvárható rendezettséget mutatja, lesz bizony szerszám, vetőmag, lesz kályha és tüzelő, mert ilyenek a vidékiek, főleg, ha már idősebbek. 

Kép forrása: https://sportelet.hu/tura/175

És hogy mit nem szeretnek? Nem becsülik a becstelent. Nem szeretik a megbízhatatlant. Megvetik a gőgőst, a kérkedőt, a hálátlant, a hazugot. Nem könnyű közöttük léha figurának lenni. De csak annak nem. A szorgalmas, a segítőkész, a tisztelettudó, az önzetlen nyerő a vidéken. Talán nem is véletlen, hogy kizárólag nagyvárosokban találkozni hajléktalanokkal, és falvakban sohasem. A falusi emberek között mindig van, aki ad lehetőséget a reményvesztett embernek, és elzavarja a hitványt. A falusiak ugyanis ismerik egymást, és pontosan tudják, hogy ki miért él úgy ahogy, hiszen közülük való. Ott egy hitvány nemigen tudja eladni magáról a szerencsétlen ártatlan földönfutót, ha jól ismerik, hogy iszákos, hogy a családja kidobta, mert verte őket, hogy a szülei elzavarták, mert tiszteletlen volt velük és csak a vagyonukra ácsingózik. Az ilyen ember oda megy, ahol nem tudnak róla semmit, a lapja tisztának tűnik, és csak a nyomora látható. Az okai nem. Ehhez persze kell a nagyvárosi ember is, aki válogatás és fenntartások nélkül adakozik, simogatva vele saját jóérzését, és finanszírozva a talpra nem állást. 

Kép forrása: http://www.cheap-trip.eu/ru/2013/10/01/parlament-venhryy-zapretyl-bomzham-nochevat-u-arhytekturnyih-pamyatnykov/

És hogy visszatérve miért is szövögettem terveket egy lehetséges összeomlásra? Mert nem gondoltam megoldásnak egy hajléktalanná válás esetére, hogy beköltözzek egy aluljáróba, magam alá piszkítsak, és alamizsnából vásárolt kannás "borral" közömbösítsem a hiányzó komfortérzetem. Nem gondolom, hogy egy valóban hasznos ember számára ez lenne a megoldás egy olyan problémára, amit nem ő maga idézett elő.

Nem ítélkezem a földönfutóvá vált ember felett. Bárkivel előfordulhat. Jöhet gazdasági összeomlás, jöhet természeti katasztrófa, jöhet tűzvész, keletkezhet a házunk alatt víznyelő, de törhet ki kisebb csetepaté a környéken, ami miatt menekülni kell. Ezzel szemben senki sincs biztosítva. Attól, hogy valaki nincstelenné vált, még nem ok a megbélyegzésre. Az még nem, de az már ok az elgondolkodásra, ha valaki ezt úgy látja jónak orvosolni, hogy hónap és évszámra a saját piszkában dagonyázva várja másoktól a szebb jövőt, és bármi is történt, saját erőfeszítések nélkül próbál élősködni látszólag szerencsésebbek javain. Egyáltalán nem biztos, hogy azok a szerencsésebbek tényleg csak a szerencséjüknek köszönhetően vannak jobb helyzetben, és nem a szorgalmuk és tenni akarásuk által. Persze bizonyosan vannak még egyéb lehetőségei is a talpra állásnak, ez az én stratégiai tervem volt. Ahogyan a kihaló falvak segítik talpra állni az elesettet, és ha megérdemli a bizalmat, fogadják be a segítségkérőt, úgy biztosan akadnak más kitörési pontok is, ha figyelmesen körültekint az ember, és nem a sültgalambot várja. Megszűnik hajléktalannak lenni, de tenni kell érte. Akinek ez eszébe se jut, annak marad a kannás-boldogság, a lejmolás és az őt eltartókkal szembeni vádló mutogatás.

Na de tényleg, kikből áll ez az utcán szédelgő söpredék, amikor vannak az országnak olyan régiói, ahol álláshirdetésekkel tapétáznak? Látta már valaki, hogy összeszedték volna  a környezetükben a szemetet, vagy inkább szétszórják? Látta már valaki, hogy segítettek volna a közmunkásoknak sepregetni az aluljárót, vagy inkább csak útban vannak? Látta valaki segíteni a dolgozóknak megnyírni a sövényeket, levágni a füvet, gereblyézni a parkot, vagy inkább csak telerondítják, mert ők hajléktalanok? 

Teljesen egyértelmű, hogy miért a nagyvárosok jelensége a hajléktalanság. Azért, mert ott van neki táptalaj. Vidéken megkérdik az embert, hogy miből él. Manapság a leggyatrább minimálbérből is el lehet tengődni, ha valaki nem halmozott fel adóssághegyeket, mert beosztva elegendő élelemre, közüzemi számlákra. Kocsmázásra nem, de az ugye nem is nélkülözhetetlen. A tüzelő némi hozzáadott munkával viszonylag könnyen beszerezhető, a többi meg a viselt dolgokból következik. Ez a kontroll nincs meg a városi emberben. Lehetősége szerint adakozik, ezzel táplálva  a naplopást. Nemigen gondolnak bele, hogy míg egy hétköznapi egyszerű dolgozó 15-20 ezer forintért dolgozik naponta, addig lejmolni lehet akár 50 ezret is. Rendben van, ha evvel szerez némi elrugaszkodási alapot, és pár hét után nekiáll megoldani az élete krízisét, na de őszintén, ezek úgy néznek ki, mint akik pár hete vesztették el a fedelüket, a munkájukról nem is beszélve? Nem inkább úgy, mint akiket elzavart a főbérlő, a család, a befogadóközpont, bármilyen hely, vagy közösség, mert elvárás lett volna az emberhez méltó viselkedés?