Ja, vannak elegen.
De vajon hogyan is lehetne felismerni őket? Hagyjuk is a politikai megközelítést, az elég gyatra. Minden oldal azt süti az ellenkező oldalra, hogy az aztán tuti propagandista. Túl egyszerű ez így, vegyünk egy kissé bonyolultabb, de talán értelmezhetőbb megközelítést.
Ugyan miért is aggódnánk, ha a döntések hideg fejjel születnek? Nagyon hideggel!
Amikor a "mosolygó" lakói felfogják, hogy nincs fogtündér.
Már vagy tíz éve nem láttam. Aranyos kis teremtés volt. Barátságos, közvetlen, mosolygós, kedves. Nem is emlékszem már, hogy amikor megismertem még hajadon volt, vagy már férjezett, de ilyen a munkahelyek világa. Nem ezekkel foglakozik az ember. A diskurzus szakmai dolgokról szólt, az emberi tényezők legfeljebb kávézás alkalmával kerültek terítékre, de mivel az is megmaradt egy jó közérzetű felszínes kapcsolat szintjén, mára már nem emlékszem ezekre a részletekre.
Na de most. Tudtam, hogy visszajött, mint ahogy azt is, hogy hova tűnt el. Gyermeket vállalt, pontosabban vállaltak a férjével. Nincs ebben semmi különleges, mondhatni benne volt a korban. Adott volt a családi állapot, adott volt a kor, adottak voltak a körülmények, de legfőképp az elhatározás. Egy ideje tudomásom volt a visszatéréséről, de mivel nem egyhelyen dolgozunk, eddig nem találkoztunk. Eddig. Most viszont úgy hozta a sors, hogy összefutottunk egy irodaház folyosóján. A diskurzus a korábbról megszokott módon indult. Egy rendkívül kellemes, de szolid hölgy. Férfiként mindig ad egy kis feszültséget a dologhoz, hogy mégis milyen mértékben legyek őszinte a szimpátia kifejezésével úgy, hogy az ne legyen se tolakodó, se félreérthető. Szerencsére ízig-vérig nőről van szó. Olyanról, aki ösztönösen tudja helyén kezelni az elismerő bókokat, és nem gondol se bele, se túl semmit.
Nem mennék bele operatív okfejtésbe a szomszédos lövöldözés kimenetelével kapcsolatban, mert miért is tenném. Vannak arra szakavatott melléfogók szép számmal, élükön Tarjányi főantivátesszel, de felvetődött bennem egy talán képtelennek látszó, de nagyon is lehetséges végkifejlet, ami azért nem mondható megnyugtatónak.
Van ugye ez az izgága, jellemtelen figura, akit csak a színpad deszkái éltetnek, és ez szó szerint veendő. Ragaszkodik is hozzá, mert csoda lenne, ha bármilyen megállapodás után pár hónapnál tovább élne, de erre akkor kellett volna gondolnia, amikor a legutóbbi szerződését aláírta. Ami minket, külső szemlélőket leginkább érint, az az ukrán hímtagművész fizetett/kitartott/zsarolt instruktorai által előidézhető végkimenetel. Bár vannak beszívott drukkerek, akik szigonyos győzelmet várnak, mára még a legelvakultabb, ámde nem bemindenezett szakértők is látják már az összeomlást, csupán annak dátumában vannak viták.
Van azonban egy eddig nem progrosztizált, de fenyegető végkifejlet is.
Mindig szerettem. Mindig szerettem a hajókat. Kisgyerekként a műanyagot, de még a hajóformájúra fűrészelt deszkadarabot is, ahogy néztem a lebegését a kerti kacsaúsztató felszínén. Eszkábáltam gumihajtásút, makettet, még rajzoltam is néhányat, és bár az olvasásért nemigen rajongtam, ha a könyv hajókról szólt, sosem lehetett belőle elég.
Azán persze voltak kedvencek. Néha egy-egy bizonyos hajó, máskor inkább típusok, de ez nem volt kirekesztő. Az, hogy valamelyik közelebb állt a szívemhez, még nem zárta ki az összes többit sem.
A legnagyobb kedvenceim között volt amelyeket délcegnek, gyönyörűnek, büszkének és öröknek tartottam. A történelemben nem egy időszakban foglaltak helyet. Ilyenek voltak a liburnák és triérészek, a viking hosszúhajók, a sorhajók, a fregattok, de legfőképp a barkentinok, barkok és klipperek. A későbbi időkben is épültek olyanok, amikkel lehetőség szerint azonnal világ körüli útra indultam volna. Nem feltétlen lett volna jó ötlet, de csodáltam a Lusitániát, a Titanicot, az Estoniát, de szívesen lettem volna a Calipsón, a Trinidadon, vagy a Bountyn. Egyszóval, hajók tekintetében mindenevő voltam. Eddig legalábbis azt hittem, de ez a hit megrepedezett. Nem régen, hanem így messze túl az 50 után egy szörnyszülöttel.
Drága vagy, mert sokba kerülsz nekünk. Sokba kerülsz a kisembernek, a betegeknek, a szegényeknek, és ezek környezetének, mindegyikünknek. Azért én mégis arra kérlek, nehogy lemondj bármilyen tisztségedről! Ne add fel a képviselői mandátumod, ne vonulj háttérbe, ne szégyenkezz, ne gyakorolj bűnbánatot! Nem azért, mert ne tartanálak egy büdös utcasarki lotyónak, akinek a saját jobblétéért semmi sem drága, nem azért, mert a személyedben egy értékes embert lehetne tisztelni, és azért meg végképp nem, mert egy kivétellel hasznos lennél bárkire és bármire az életben. Viszont ez az egy kivétel annyira erős érv, hogy mindenképp maradnod kell.
Milyen módon viselhető el hetvenkét óra?
Ha túlélőcsomagban gondolkodunk, akkor érdemes szakítani az egészséges életmódra vonatkozó tanácsokkal, na meg érdemes azt is szemelőt tartani, hogy nem tóparti bulira készülünk. Ha csupán hetvenkét óráról van szó, de az nehéz körülmények között, én bizony rostban szegény élelemben gondolkodnék, ami egyetlen edényből, vagy zacskóból, egyetlen evőeszközzel, vagy kézzel ehető, ahhoz ugyanis nem kell leülni, előtte nem feltétlen szükséges a higiéniával foglalkozni, meg utána sem kell feltétlenül tisztálkodni. Ugyanis nem tudhatjuk, hogy volna-e egyáltalán ilyen civilizációs huncutságokra lehetőségünk. A rostban szegény élelmiszer lassítja az anyagcserét, ami kissé komfortosabbá teszi a körülményeket, meg aztán nem is kell belőle feltétlenül olyan sok. Egyrészt rendkívül feszült a helyzet, nem igazán éhezik meg az ember az idegességtől, másrészt hetvenkét óra nem a világ, biztosan nem fog ennyi idő alatt kialakulni semmilyen visszafordíthatatlan egészségkárosodás, ha nem táplálkozunk kifogástalanul.
A víz is átgondolandó. Persze persze, az ideális mennyiség, az egészségmegőrzés, meg hasonló, de talán érdemes lenne tanulni a sivatagi népektől. Nagyobbrészt azért, mert nekik nagyon kevés elég a civilizált betonlakóhoz képest, másrészt hihetetlenül kevesebbtől sem kell feltétlenül szomjan halni, mint amennyi az ideális. Csupán hetvenkét óra. Nagyon kevéssel is kibírható, ami a lelassított anyagcseréhez hasonlóan járul hozzá egy zárt menedék körülményeinek elviselhetőségéhez.
Na de mire is elég hetvenkét óra?
Van abban valami szükségszerű, ami történik.
Egy ország olyan, amilyenek a lakói. Nem kívánom elemezni, belátható, hogy azok alakítják egy terület mindennapjait, akik lakják azt, és lehetőség szerint saját magukra formálják. Ez alól vannak időleges kivételek, történelmi kényszerek, de bármi kényszerítő körülmény is adódik, a mindennapokra előbb-utóbb mélyen rányomja a bélyegét az ott élők életfelfogása. Az irányelveket ugyanis elő lehet írni, lehet kötelezővé tenni rituálékat, megszólításokat, hivatali berendezkedést, bármi egyéb mást, mely csupán külsőség, de azt, hogy a benne élő ember hogyan viszonyul mindezekhez, nem lehet előírni. Az, ahogy egymást köszöntik, ahogy a nézeteltéréseiket kezelik, ahogy az ünnepeiket ülik, amit erénynek, vagy bűnnek tartanak, amit és ahogy tűrnek, vagy elfogadnak, az mind mind a lakosságra jellemző vonás.
Ezeknek a tulajdonságoknak a kialakulásához időre van szükség. Nem is kevésre. Egy ország lakosságát nem csupán a nyelv, sőt, mégcsak nem is ez a legfontosabb, hanem a közös történelem köti össze. Az adott területen nemzedékeken át átélt közös események, természeti katasztrófák, hadi-események, megszállások, szóval a nemzetté válás elkerülhetetlen feltétele a kellő történelmi távlat, a közös sors.
Ahhoz, hogy ne csupán nemzet, hanem társadalom is épüljön, nem elég a közös történelem. Kell hozzá közös értékrend, kellenek hozzá hősök, idolok, kellenek a szégyenfoltok is, hogy megmutassa az alsó határt, ami alatt már nincs érték. Ezek a nemzetté válás után alakulnak ki, és szintén időigényes. Nem születnek naponta olyan élethelyzetek, amiben géniuszok, hősök, példaképek emelkedhetnek, és az árulás sem feltűnő, ha nincs nagy kár belőle.
