Kérdőívről jutott eszembe.

Bevándorlásról, terrorizmusról és ezek értelmezéséről.

Azon gondolkodtam, hogy végülis, kik a terroristák? Persze tudom, a vízcsapból is ez folyik. A csúnyák, a rosszak, az arabok, azok, akik veszélyeztetik a szabad világot, a boldog jövőt, stb., stb., stb. Én azonban valami egészen más megközelítésre gondoltam. Nem az európai „értékekre”, meg a „demokratikus” társadalom „vívmányaira”, meg a többi súlyosnak tűnő, ám megfoghatatlan amőbaszerű leírhatatlan, definiálhatatlan, túlterjeszkedett, jogokat hangoztató, ám annál kevesebbet biztosító lózungokra. Ha már beszélünk valamiről, akkor legalább nem lenne baj, ha úgy nagyvonalakban le tudnánk írni, hogy miről.

A terrorizmus, mint olyan elég tág fogalom. Ha azokat a jelenségeket vizsgáljuk, amikről manapság, mint terrorizmusról szokás beszélni, akkor több megközelítést is szükséges áttekinteni. Erre szeretnék most kísérletet tenni.

Az objektív vizsgálódásnak mindenféleképp alapja, hogy ne hozzuk meg előre az ítéletet, mert különben mennyivel lehetnénk különbek, mint bármely diktatórikus hatalom felülről vezérelt „igazság”-szolgáltatása? Talán úgy tudnánk leginkább megfelelni ezen elvárható szellemiségnek, ha nem terroristákról meg áldozatokról beszélünk, hanem erőszaktevőkről és elszenvedőkről. Hiszen az erőszak ténye elvitathatatlan, mint ahogyan a megtámadottság is, függetlenül attól, hogy melyik csoportot milyen előjellel látjuk el.

Az elszenvedőket két csoportra oszthatjuk.

Vannak azok, akiket valóban áldozatoknak lehet tekinteni. Olyan emberekre, csoportokra, közösségekre gondolok, akik az eseményekben úgy érintettek, hogy abban ők sem az erő, sem az ellenerő oldalát nem képviselik. Lehet, hogy nem érdeklik, lehet, hogy csak gyávaságból, lehet, hogy egyszerűen csupán békepártiak, és még bizonyára számtalan leirata lehet a passzivitásnak. Az egészben az a paradox helyzet áll elő, hogy bármelyik fél rájuk hivatkozva szereti saját igazát védelmezni, többnyire a megkérdezésük nélkül. Elég szó esett már róluk.

Az elszenvedők másik csoportját a valóban megtámadottak alkotják. Jellemzőjük, hogy bár van erejük, mégsem képesek felszámolni az erőszaktevők hálózatát. Ennek sok oka lehet, de talán legkézenfekvőbb, hogy ezek az erőszaktevők valójában valami olyan dolog érdekében harcolnak, amiben részint hisznek, részint elég nagy a támogatók tömegbázisa. Elég nehéz elképzelni, hogy napjaink titkosszolgálati módszerei, bármit is jelentsen ez, ne tennék lehetővé egy maroknyi elszigetelt, de mindenki által megvetett hisztérikus csürhe felszámolását. Persze hogy lehetne. Csakhogy mégsem ez látszik. Ezek az un. terrorista csoportok jelentős tömegbázist tudnak a hátuk mögött, amelyik olykor eteti, olykor ruházza, pénzeli, máskor bújtatja a csapat tagjait. Így azonban más megvilágításba kerül a dolog. Ha az erőszaktevők az adott társadalom jelentős tömegbázisának érdekeit, céljait, óhajtott jövőjét képviselik, akkor valójában tényleg terroristák a szó negatív értelmében, vagy nevezhetjük őket innen már akár partizánnak is? Térjünk vissza a magukat pozitívnak aposztrofáló elszenvedőkhöz. Ha az iménti felvetést kissé átgondoljuk, akkor talán azt a bizonyos előjelet is érdemes kissé felülvizsgálni. Adott ugye egy megbélyegzett kisebbség, akik hivatalosan a rendre törnek, de mint fentebb rámutattam, valójában elegendő passzív és tevőleges támogatással rendelkeznek ahhoz, hogy igazából csak a módszereik vitathatóak, az adott társadalmi igényeket nagyon is kiszolgálják. Ebből következik a kérdés, hogy a vezető gondolkodás által haladónak tartott erőszakszervezetek vajon formálhatnak-e több jogot egy morális felsőbbrendűség megtestesítésére, mint azok, akik ez ellen tevőlegesen küzdenek? Milyen alapon teszik? Mert a gazdasági hatalmak ( nem országok, hanem gazdasági vezető csoportok ) ezt hangoztatják?

Az erőszaktevők vizsgálata egyszerűnek látszik, bár talán a legbonyolultabb elemzést igényli. Talán kezdhetnénk azzal, hogy az alkalmazott módszerek kissé sem demokratikusak, még kevésbé alkotmányosak, a békéhez szokott egyre bágyadtabb és bárgyúbb nyugati társadalom számára egyre elfogadhatatlanabb, ezért azután alig akad itt-ott valaki, aki veszi a fáradtságot, hogy kevés ismerettel vértezze fel magát egy-egy terrorista-esemény megítélése előtt.

Ha azonban az első elutasításon sikerül felülemelkednünk, akkor fel kell ismernünk, hogy bár az eszközök elképesztő hasonlóságokat mutatnak, maguk a kiváltó okok a legszerteágazóbb alapokon nyugszanak.

Első körben rögzíteni kell, hogy amiket terrorcselekményeknek nevezünk, azok valójában nem jellemzően arab sajátosságok. A teljesség igénye nélkül említsük az IRA-t, a baszkokat vagy akár a fentebb már jegyzett partizánokat. Igen, őket is, mert a megítélésük csupán azért más, mert tudható, hogy a történelmet a győztesek írják. A háború más kimenetele esetén most ők is un. terroristák lennének, akiket kemény harcok árán sikerült a saját vérükbe fojtani. Mivel azonban a dolgok úgy alakultak, ahogyan, így most hősökről beszélünk.

Másodsorban alkalmaznunk kell az „audiatur et altera pars (hallgattassék meg a másik fél is)” elvet. Ezzel azért érdemes foglalkozni, mert bár a fősodratú média szereti patával felruházni ezen szervezetek tagjait, valójában ők is emberek. Az ő anyatejükbe sem kevernek puskaport. Van egyféle szocializációjuk, van hozzá valamilyen politikai beállítottságuk és vannak ideáik. Ezek persze jelentősen eltérnek a mieinktől, de nincs jogunk megítélni más népek saját hazájában helyesnek elfogadott társadalomszervezési alapelveit. Majd ha náluk a változás igénye elér egy bizonyos szintet, akkor meg fog történni a változás. Lehet robbanásszerű, lehet lassú, de mindebből csak annyi tartozik ránk, hogy semmi közünk hozzá. Nézhetjük aggodalommal, nézhetjük indulattal, együttérzéssel, vagy megvetéssel. Befogadhatjuk a menekülőket, elláthatjuk őket, majd segíthetjük a későbbi visszatérésüket, mert ha művelteknek tartjuk magunkat, akkor ugye illik is ehhez méltóan viselkedni, de csak eddig terjednek a jogaink. Tehát ezek az emberek sem alapvetően barbár romboló hordák. Az igazukat korábban már próbálták érvényre juttatni tárgyalásokkal, kérvényekkel, petíciókkal, ilyen-olyan zsarolási technikákkal, ilyen pl. a sztrájk, és a folyamat végén eljutottak oda, hogy akár önnön életük által pusztítják azokat, akik szóra sem méltatják őket. Bizonyára ezekben az emberekben is létezik az életösztön. Nem kis dolognak kell lennie, amiért képesek ezt felülírni!!!

Az erőszaktételnek van szociológiai dimenziója is. Talán nem is gondolnánk, de mindannyiunkban meghúzódik a terrorista. Nézzük csak a mechanizmusokat. Amíg létezik, vagy legalábbis létezőnek vélünk a célunkhoz vezető kiépített utat, addig megpróbálunk azon járni. Tehát, a kisebb ellenállás felé haladva, amíg lehetőséget látunk a vágyaink törvényes elérésére, addig törvénykövető magatartást tanúsítunk. Persze lehet ez az út rendkívül hosszú, amin sokan feladják a küzdelmet, és egyszerűbb célok felé veszik az irányt, de akadnak olyanok is, akik kitartóan menetelnek. A terrorista akkor bújik elő, amikor elfogynak a lehetőségek, de méginkább akkor, amikor kiderül, hogy soha nem is voltak, csak kecsegtettek vele. Az első alkalmak egyike, amikor a pár éves kisgyerek hanyatt vágja magát a boltban, és ordítva követeli magának a nyalókát. Persze ez banálisan hangzik, de a mechanizmus azonos. A gyerek ráeszmél, hogy nem sikerül anyuból kikönyörögni az édességet, hát próbál olyan helyzetet teremteni, amiben valahogy mégis csak sikerül. Maradjunk kicsit a példánál. Ha anyu enged a hisztinek, akkor megerősíti a gyerekben az elintézés ilyetén módját, és innentől fogva megvalósul kicsiben a terrorizmus. Anyu túl gyenge ahhoz, hogy leszámoljon a jelenséggel, ezért próbál úgy csinálni, mintha felnőtt lévén ő lenne a döntéshozó, valójában az történik, amit a gyerek akar. Ez egyértelmű terrorizmus, csak a dimenziók mások. Ha azonban anyu vállalja a következetes meggyőzés és konstruktív engedmények megbeszélését, bizonyos feltételek mellett kompromisszumot köt, egyszersmind érvényre juttatva saját akaratát, bebizonyítja, hogy ő irányít. Nincs terrorizmus. Az egész példára még később visszatérek, mert nagyon képletes, valamint az ebből levezethető analógiák sok mindenre rávilágítanak.

Most, hogy sikerült kissé fellazítani a berögződött megítéléseket, próbáljuk továbbgondolni azokat a dolgokat, amik jellemzik az elkövetőket és az elszenvedőket, megtámadottakat. Az elkövető rendkívül erősen vágyik a céljára, bármi is legyen az. Annyira fontos számára, hogy a törvényes lehetőségek kihasználása után sem hajlandó lemondani róla. A létének puszta ténye bizonyítéka annak, hogy részint a társadalom által jelentős támogatottságban részesül, tehát az általa kitűzött cél(ok) meggyőző tömegű társadalmi igényt fogalmaznak meg. Ebből adódik, hogy a megtámadott nem elég erős, nem elég hatalmas, mert nem elég legitim, tehát mindenféle szólam ellenére koránt sem annyira elvitathatatlan az általa fémjelzett értékrend, mint amennyire láttatni szeretné. Ez a kettősség meghatározó abban a tekintetben, hogy pontosan leírhassuk, hogy adott esetben a tényszerűen mérlegelt érvek alapján valójában ki a terrorista, és ki a megtámadott? Ha úgy tetszik, ki provokálta az események kialakulását, és ha már itt tartunk, akkor nem úgy kezdődött-e az összetűzés, hogy a vádlott visszaütött?

A terrorizmus jelenségének vannak földrajzi, és ezzel szorosan összefonódó gazdasági dimenziói is. Egészen másképp kell megítélni az agresszív viselkedést, ha valaki a hazája hatalmával szemben valósít meg törvényeken kívüli érdekérvényesítési eszközöket, és megint más, ha ezt úgy teszi, hogy azzal nem a hazája közvetlen szabadságát, nem a népe szabadságát, önrendelkezését, nem a nemzete fennmaradását, tehát nem magasztos, annak értékelt, vagy értékelhető célokért küzd, hanem bizonyos gazdasági csoportok érdekeiért. Tehát, ha a fentebb hozott példához visszatérve a gyerek azért ordít, hogy élvezethez jusson, akkor terrorcselekményt követ el, de ha valaki rátolta a bevásárlókocsiját a lábára, akkor bár hasonló a jelenség, nem tekinthetjük hasonlónak az elérendő célt, nevezetesen a fájdalom okának azonnali megszüntetését.

Ha mindezen sikerült elgondolkodnunk, akkor vegyük át mégegyszer. Terrorista az, aki a méltányolható és/vagy törvényes, erkölcsös mércén túli célokért erőszakot képes alkalmazni olyanokkal szemben, akik egy adott társadalom adott keretei között közmegegyezéssel elfogadott értékrendet tartanak maguk számára elfogadott berendezkedésnek.

Innen értékeljük újra, hogy a definíció valójában kire is illik a világban fel-fellobbanó kisebb-nagyobb fegyveres összetűzések alkalmával. Érdemes megvizsgálni, hogy a fenti definíció reálisabban hangzik-e, mint az a ködös mellébeszélés, amivel megnevezni kívánnak végletekig leugatott, mellőzött, elnyomott, szenvedésben élő, megalázott népcsoportokat, provokált, megsértett vallási irányzatokat?

Pontosan ki is a terrorista?! Szerintem egyértelmű, hogy terroristák nem csak agresszív militáns csoportok lehetnek, hanem egész államok, államszövetségek is, ha az alkalmazott eszközök céljaikban és törvényességükben megkérdőjelezhetőek. Ezzel együtt nem feltétlenül terroristák azok az egyébként viszonylag kicsi felfegyverzett csoportok, akik célkitűzéseikben méltányolhatóak, eszközeikben pedig egy békésen induló folyamat eredményeként jutottak el a kétségbeesett harc eszközéig hazájuk, népük, hitük védelmében.

És ennek pontosan mi köze is van a bevándorláshoz?

Jó kérdés? Az bizony. Ismét egy durva csúsztatás. A menekült ugye menekül. Mindegy miért, életéért, testi épségéért, személyes szabadságáért, családja békéjéért. A bevándorló egészen más. A bevándorló anyagiakért megy. Jobb életet keres. Erről a témáról elég magvas véleményem van, de most nem ezzel kívánok foglalkozni, hanem a motivációval, és avval, ami ebből következik. Aki menekül, az ugye már nincs ott, ahonnan menekül, és oda menekül, ahol biztonságban érzi magát, tehát nem balhézik, örül, hogy él. Aki bevándorol, az általában magasról ejt a magasztos szólamokra. Egészen más dolgok érdeklik, amiről szintén van egy magvas nézetem, de most csak annyi fontos, hogy az anyagias gondolkodás önmaga blokkolja a terrorista akciókban való részvételt, hiszen annak menekülés, kitoloncolás és/vagy börtön a vége, tehát nem anyagi jólét. Az illegális bevándorlás ugyan nyújt lehetőséget terrorcselekmények elkövetését tervező személyek beszivárgására, de azt azért talán nem gondolja egyetlen épeszű ember sem komolyan, hogy egy akkora határfelülettel rendelkező politikai tömbbe, mint az EU, ne tudna akárki illegálisan beszivárogni, ha nagyon akar. Ezt az egész műbalhé nem fogja megakadályozni. Más kérdés, hogy egyetértek azzal a szemlélettel, hogy nincs szükségünk újabb munkavállalókra. A fejlődésnek az az útja, hogy mindenki dolgozik, akinek szándékában áll, és ha elfogy a dolgozni szándékozó, akkor a gépesítés által növekszik a termelékenység, tehát a munkavégzés egyre könnyebbé válik, így halad a jóléti társadalom felé. Ezek csak elvek, nyílván sok befolyásoló tényezővel, de az leszögezhető, hogy a plusz etetnivaló száj nem használ a gazdaságnak. A közpénzen tartandó árokpartkaszáló közmunkás társadalompolitikailag talán jó irányvonal, de közgazdaságilag nem javítja a mérleget, tehát nem kellenek az ezt feltöltő munkaerők.

A menekültek más megítélés alá esnek. Civilizált embereknek illik civilizált módon megnyilvánulniuk a bajbajutottak irányában. Őket kirekeszteni, elkergetni barbár cselekedet lenne. Aki az általános kitoloncolás szemléletét hangoztatja, az magáról állítja ki a bizonyítványt. Cinizmusból, kreténségből, embertelenségből: kitűnő!

Ajánlott linkek:

 https://www.youtube.com/watch?v=4L5V_mlzj2U&list=PL1BC622AC8B46F6CB

http://magan-galaxis.blog.hu/2015/01/09/charlie_hebdo_261

https://www.youtube.com/watch?v=R6C6kY5M2kk

Fogarasi  Miklós  (F.M.J.)