Nem zsákbamacska. Ukrajna papírkutyája kapcsán fogalmazódik meg, hogy vajon hol rontottuk el?

Nem feltétlenül épp most, vagy a közelmúltban, hanem úgy általában. Népmeséink is tele vannak hősökkel, hősiesen magukért kiálló kisemberekkel, de nemigen fordul elő, hogy vezetőkről szólnának. 

A vezető egy egészen más karakter, mint a hős. A hős egy bálvány, ki legyőzi a gonoszt. A gonoszt, aki feltétlenül mindenféle tekintetben negatív figura. Legegyszerűbb, ha sárkány, de lehet gonosz király, vagy alattomos kobold, mindegy. A lényeg, hogy megkérdőjelezhetetlenül rossz legyen, akit ki kell nyírni. 

És akkor jön a hős, aki legyőzi. A hős hősiessége annál nagyobb, minél több mártír előzte meg, akik nem voltak kevésbé hősiesek, de úgy alakult, hogy alul maradtak. 

Ez az egész nem csak a mesékben van így, ilyenek a filmek is. A hősöket csodálják. MIcsoda bátorság, micsoda erő, micsoda elhivatottság. Pechesebb kivitelben, micsoda áldozatkészség, micsoda kockázatvállalás. A kérdés, hogy mindennek van-e értelme? Van-e értelme a hősiességnek, vagy akár az áldozatvállalásnak, ha annak nincs célja? Az a kérdés, hogy le kell-e győzni a sárkányt, ha az nem rabolta el a királykisasszonyt? Nem. Minek? Megölni egy sárkányt, aki nem ártott senkinek, csupán sárkánynak született, nem valami hősies dolog. Eddig rendben, de józanabbul meggondolva annak sincs értelme, hogy a hős nekimegy a sárkánynak, és mondjuk pechjére mártírrá válik, mert a királykisasszonyon az nem segít. A problémát pragmatikusan a vezető oldhatná meg, aki a célra koncentrál, tehát a kiszabadításra, és nem arra, hogy annak legyenek látványelemei is.

Most lépjünk át kicsit a valóságba. Egy szemléletes példát vegyünk a történelmünkből. Személy szerint fontosnak tartom, hogy legyenek nemzeti ünnepeink. Én a márc. 15-ét inkább a kisiklás napjának nevezném, míg a világosi fegyverletételt a józanság manifesztációjának. Mert hogyan is volt? Kezdetben volt a sötétség. Jött a vezető, és még néhány hasonló. Elindult a fejlődés, mely a reformkor nevet kapta. Aztán jött a hős, aki forró fejével és láng lelkével az egészet felgyújtotta. Majd mikor már minden égett, akkor a hősök nyomán mártírok születtek, de az életerős újjáépítésre képes fiatal magyar férfiakat egy vezető előbb még Világosnál megmentette a reménytelen megsemmisüléstől. Mert ez a különbség hős és vezető között. A hős nekimegy az ellenségnek, és bármi áron le akarja győzni akkor is, ha elbukásával a megmentendő emberek, értékek szabad prédává válnak, míg a vezető megmenteni akar, amit ha másként nem megy, akkor hősiességgel tesz, de elsősorban védelmet nyújt. Nem pojáca, hanem támasz. 

Így a végére eljutottunk oda, hogy immár kellően megindokolva kijelenthessem, hogy Ukrajna hőse nem több egy papírkutyánál. Hősiesen döngeti a mellét, eljátsza a vérző mártírt, de semmi vezetői képességet nem mutat. Hogyan lehetett volna elkerülni a városok elpusztítását, a katonák és civilek feláldozását? Meg kellett volna adni az oroszoknak azt, amit most így porbaverve kénytelenek utólag megadni. Le kellett volna állítani a fasiszta különítmények vérengzését, ahogy Horthy a háttérben tartotta míg tehette Szálasit, vagy ahogyan OV betiltotta a Jobbikos uszítást. Nem kellett volna a NATO tagságot propagálni, és akkor megmaradt volna a Krím. Nem kellett volna az orosz kisebbségtől elvenni a nyelvhasználatot, és akkor nem lettek volna szakadár köztársaságok. Nem kellett volna kilátásba helyezni a nukleáris fegyverkezést, és akkor ijedtében az orosz medve nem csapott volna oda. De ezzel még nincs vége. Ki kellett volna menekíteni a civileket jó előre, ameddig lehetett a városokból, de ha akkor nem, legalább a megnyitott menekülési utakat ki kellett volna használni. Nem kellett volna a civilek kezébe fegyvert adni, mert ezzel látens katonává tettek mindenkit aki élt és mozgott. Ha volt mivel lőnie, ha nem.

Attól nem lesz valaki katonai szakértő, ha felvesz egy méregzöld pólót, és fontoskodik. Politikus sem lesz attól senki, mert egy történelmi baklövés folytán párbeszédhelyzetbe kerül valódi politikusokkal. Az a legkevesebb, hogy ha valakitől kérünk - ha meg már kaptunk is, akkor meg főképp -, hogy nem követelőzünk. Illik megköszönni azt, amit kapunk, és megértjük, ha annyi van amennyi. Miért kellene egy adakozónak megindokolnia, hogy miért ad valamit, mást meg miért nem? Ez nem csak a politikai érzék hiánya, ez nettó tahóság. Így csak egy kretén viselkedik. És hogy mit lehetne tenni, hogy ne tapadjon több vér a nagyobbrészt az ő politikai vaksága és szűklátókörűsége miatt kitört háború miatt a kezéhez? Azt, amit egy vezető tenne az ő helyzetében. Fenyegetőzések helyett megköszönni a világ kiállását, hogy saját érdekeikkel ellentétben eddig kiálltak mellette. Megköszönni az ukrán népnek, hogy a legnagyobb áldozatokat hozták meg az ő alkalmatlansága miatt, ami mind megelőzhető lett volna, ha nem feszíti túl a húrt, és megveszekedett ripacs helyett igazi vezetőként kommunikál. Bocsánatot kérni a rossz döntései nyomán keletkezett mérhetetlen károkért, és lemondani. Másnapra elhallgatnának a fegyverek. Persze csak akkor, ha vezető lenne, és nem az ami. Így lépésről lépésre hol gyorsabban, hol lassan, de felmorzsolódik körülötte minden, amiért hősködött.