Magán-galaxisom

Közhely, de igaz, hogy a jog annyi, amennyit érvényesíteni lehet. A szervezett társadalmak jogrendeket építenek, hogy még az előtt meghatározzák valaminek a megítélését, mielőtt személyes ambíciók befolyásolnák az igazságos mérlegelést. Erre valók a törvénykönyvek, melyek tulajdonképp szerződések.

Számtalan ilyen van. Hasonló például egy adás-vételi szerződés, ami rögzíti, hogy mi az eladó, és mi a vevő joga, illetve kötelme. Ezek nyilván egymással ellenkezőleg érvényesek. Ami az egyiknek kötelem, az a másik joga, hogy úgy legyen, és fordítva. Van még ilyen számtalan, bérleti szerződések, munkavállalói szerződések, vállalkozói szerződések, és természetesen ide tartoznak azok is, ahol az egyik fél maga az állam. Na de ha elfogadjuk ezt alapelvnek, akkor talán jogot formálhatnék magamnak, hogy megtudjam, én, mint heteró fehér férfi, milyen jogokkal rendelkezem a mindenféle nem heteró fehér férfivel szemben? A képletből talán ki lehet venni a férfit, mert manapság már kiskamaszoknak sem kell orvosi könyveket kutatgatni álmélkodva a könyvtár hátsó sarkában, hogy megtudják, mi mivel illik össze. A heteró nőket ugyanúgy érinti a téma, a különbségeket pedig a természet írta, nem igazán van mit tenni ellene. A kérdés tehát marad. Ha vannak LMB%@T&Qrva jogok, ami egy bizonyos kontextusban előnyöket biztosítanak a jogosultaknak és kötelmeket rónak az ettől eltérő személyekre, akkor lennie kell heterójogoknak is, ami ugye előnyöket biztosít a nem heteró személyekkel szemben szintén egy bizonyos kontextusban. 

Teller Edével készült életrajzi riportregényt olvastam valamikor a régmúltban. Már a címére sem emlékeztem, kénytelen voltam utánanézni, de sikerült. A biztonság bizonytalansága. Ez volt a könyv címe, és bár ez nem egy könyvajánló poszt akar lenni, azért melegen ajánlom bárkinek, aki szeretne képet alkotni magának a magyarok egyik legvitatottabb tudósáról.

Mint említettem, nagyon régen olvastam, de két fontos részlete nagyon beásta magát a fejembe. Az egyik vallási jellegű. Köztudomásúlag Teller zsidó volt. Magyar zsidó, és erre mindig büszke volt. Ami viszont nagyon megfogott a részletnyi vallási kitérőben, hogy a "szemet szemért, fogat fogért" útmutatás szerinte nem úgy értelmezendő, hogy minden sérelem legalább arányosan megtorlandó, hanem úgy, hogy minden sérelem, legfeljebb arányosan rendezendő. Ki is fejti, hogy gyerekkori tanulmányai szerint, ami egyik felmenőjétől származott, senkin sem szabad nagyobb elégtételt venni, mint amilyen sérelmet tőle elszenvedtünk. Mármint ők, a zsidók. Őszintén szólva, egész elfogadhatóvá tette eme kis kitérő a zsidó tanítást. Bár nem tudom, hogy Teller valóban helyesen értelmezte-e, de azt hiszem, ez az formula egészen elfogadhatónak mondható.

Kép forrása: https://www.origo.hu/tudomany/2022/07/majdnem-felrobbant-egy-veletlenul-ledobott-hidrogenbomba-amerikaban

Most azonban nem ezt a regényrészletet szeretném citálni, hanem egy napjainkra épp aktuálisat, ami talán megfontolásra lenne érdemes azok részéről, akik talán nem is ismerik e történetet.

Válasszunk, de milyet?

Az idő múlásával minden kormány körül kialakulnak a vérszívó parazitagyűrűk. Igen, mindegyiknél, nincs kivétel. A megoldás a leváltás, mert ha már több az élősködő, mint amit a gazdatest még könnyedén elvisel, akkor az a mindennapok hanyatlását okozza. Na de az azért elég kevés, hogy jöjjön valaki más, mert azért ahhoz elég ostobának kell lennünk, hogy ne vegyük számításba, hogy a csupán más, lehet akár sokkal rosszabb is. Ennek elkerülésére legjobb, ha a választó valamiféle értékrendet, egyfajta ideált formáz, amihez a jelentkezőket hasonlítani lehet, hogy valóban egy jobb jöjjön, és ne csupán egy másik.

Személy szerint legfontosabbnak tartanám a patrióta beállítottságot. Számomra a patrióta gondolkodás egyfajta pódiumot, egy kört jelent, aminek méretei mindig az adott értelmezési tartományhoz igazodnak. Kifelé haladó értelmezésben elsőrendű a kis családom. Ha arról van szó, hogy a saját gyerekemnek segítsek valamit megtenni, vagy egy utcabelinek, még ha mégoly szimpatikus is, a sajátom lesz a befutó. Az utcám a többi utcához képest fontosabb, a településem a többihez képest előrébb való, míg lépésről lépésre jutunk az egyre nagyobb léptékekhez, amiben mindig az egyel szűkebb kör lesz fontosabb. Ami a lényeg, hogy a nagyságrend a mértékadó. Ez a nézőpont viszont kívülről befelé is értelmeződik, és ez is nagyon fontos. Nem lehet együtt tenni egy kisebb közösségért, a benne lévőkkel úgy, hogy előtte a még kisebb tartományban hajba kaptam vele. Az egészséges patriotizmus magában foglalja az aktuális körön kívül esők tiszteletét, mert holnap ugyan azok egy nagyobb kontextusban társak lesznek. Mindezt azért tartottam fontosnak rögzíteni, mert a patriotizmust sokan hajlamosak szinonimaként értelmezni olyan kifejezésekkel, mint nacionalizmus, konzervativizmus, jobboldaliság. Természetesen ezek nem kizáró tényezők, mint ahogy nem is feltételek.

Másodszorra politikai ízlésemnek leginkább egy konzervatív nézeteket valló embert tudnék elképzelni. Nem maradit, amolyan "régen minden jobb volt" figurát, hanem olyat, aki alaposan megfontolja a következő lépését, és ha egy-egy módosítás nem visz előre, hogy ne mondjam még esetleg vitatható is az eredménye, akkor azt nem lépi meg. Nem elég, hogy nem lett rosszabb, mert a módosítás önmagáért csupán szemfényvesztés. Egy jó lépés mindig előre visz, nem csak úgy akármerre. Abban az esetben, ha a módosítás csupán a megszokott életünket forgatja fel, de nem hoz javulást benne, akkor a régi tényleg jobb volt.

Hasonlóan fontos, hogy céltudatos, erős akaratú, koncepciózus és tárgyalóképes legyen. Egy országot nem lehet vihogó gittegylettel irányítani. Egy vezető nem feltétlenül szimpatikus, ellenben tudja mit csinál, és akkor is megcsinálja, ha adott részletből a huhogók rosszul értelmezik, vagy félremagyarázzák a célokat. Ha az aktuális népszerűsége fontosabb, mint amiért meg lett választva, akkor nem alkalmas.

Személyisége tekintetében legalábbis számomra fontos, hogy nagyvonalú legyen. Ne korhely, ne link, hanem olyan ember, aki tud nagyságrendekben gondolkodni, felismeri dolgok valódi súlyát, értékét, és annak megfelelően értelmezi. Nem kell mindig lehajolni az apróért. Ha megalázó, ha másnak sokkal többet jelenthet, akkor tudnia kell eltekinteni bizonyos elérhető, de nem feltétlen életbevágó eredményektől, mellőzhető értékektől.

Az önismeret is elég komoly elvárás részemről. Azért kell, hogy ne okoskodjon bele olyasmibe, amihez nem ért. Kérje ki szakavatottak véleményét! Bár közhely, hogy hibái mindenkinek vannak, és személy szerint nem várom el még egy államférfitól se, hogy hibátlan legyen, de azt igen, hogy részint a sajátjaival tisztában legyen, másrészt ő se várja másoktól el a hibátlanságot, olyan téren meg főleg ne, amiben ő maga sem tündököl. Legyen ember a szó nemesebb értelmében.

Szükségesnek tartom továbbá, hogy valaminek legyen jártas művelője. Nem feltétlenül egy konkrét szakmának, szakterületnek, kutatási témának, hanem valami hasznos, és elég komoly nagyságrendű témakörnek. Talán ide is tartozom némi magyarázattal. Azokat a dolgokat tartom hasznosnak, amik nélkül adott körülmények között a világ nagyságrendi lecsúszást mutatna. Senki se pótolhatatlan, de vannak dolgok, amik hiánya valós hiányt jelent, míg másoké meg épp nem. Orvos, villanyszerelő, légi irányító nélkül a mai világunk nem működne. Ordenáré kreténségben tobzódó youtuberek nélkül viszont egész jól ellennénk. Akinek az a "szakterülete", hogy idétlen videókat készít primitív rajongóknak sok-sok like-ra ácsingózva, az - nagyon finoman kifejezve - nem üti meg a mércét. Valamilyen hasznos területnek az ismerete általánosan fontos. Megfigyeléseim szerint, aki nem rendelkezik az élet valamely területén jártassággal, általában az gondolja magáról a legtöbb esetben, hogy minden egyszerű. Ezek az emberek nem csak tudatlanok, de ennek okán másokról sem feltételezik, hogy okosabbak lehetnének a széknél, amin épp ülnek.

Ami egyáltalán nem fontos, az a külalak, az ízlésvilág, testméret, és hasonló külsőségek. Persze tudjon alkalomhoz illően öltözködni, társaságban viselkedni, a fésűt is jó ha ismeri, és nem egy pulikutya küllemét mutatja, de az nem kell, hogy be legyen lőve a haja, az sem probléma, ha a nyakkendője nem áll mindig épp ideálisan, na meg persze el tudok tekinteni a "rokonszenves" mosolygástól is. Nem nézegetni akarom. Ha ronda mint a háború, de amúgy a korábban soroltaknak megfelel, felőlem politizálhat egy paraván mögül is. Én biztosan támogatni fogom.

Így az elváráslista végére érve talán érdemes lenne a kritériumok alapján a történelemből szemlézve néhány szereplőt kiemelni, mert mégiscsak könnyebb példaképekben gondolkodni, mint elvárásgyűjteményekben.

A teljesség igénye nélkül csak úgy kapásból az alábbi nevek jutottak eszembe: Szt. László, Hunyadi János, Zrínyi Miklós, Széchenyi István, Görgey Artúr, Wesselényi Miklós, na és még vannak néhányan. Ezek az emberek fajsúlyukat tekintve magasan kiemelkedőek voltak saját koruk átlagához képest. Voltak még nagyjaink sokan sokféle területen, de itt olyanokat soroltam, akik saját vagyoni érdekeik, szabadságuk, testi épségük ellenére is képesek voltak igazi harcos patrióták módjára gondolkodni és tenni, mindenki más érdekében. Szerintem ha korunkban egy hasonló színre lép, fel fogjuk ismerni, és Orbán már mehet is amerre lát. Akkor. Na de addig mi legyen? A jelenlegi felhozatal tragédiának is karikatúra. Hisztérikák, bosszúpolitikusok, önimádó cerkófok, képességtelen nemtudomkák. Mégis kire lehetne szavazni, akiről akár csak egy átmulatott borgőzös éjszaka után is el lehetne képzelni, hogy képes a saját árnyékán túlnőni. Önmagából, érdekköréből, szellemi és fizikai javaiból, kötelességérzetből és nem piárérdekből, a közösség épülésére áldozatokat hozni. A jelenlegi vezetés az elváráslista egy részét teljesíti, az ellenzék meg vagy egy sokkal kisebb, vagy semennyi részét sem. Itt tartunk ma.

Elgondolkodtató, hogy hogyan juthatott el az emberiség a mai modern civilizációig úgy, hogy nem volt hozzá tömegesen elérhető világmegváltó ideológiája, meg természetesen jóléti társadalma sem. Nem a biológiai szükségszerűségre gondolok, de ha elfogadjuk igaznak, hogy egy bizonyos szint alatt nyomor az élet, akkor elvileg elég odáig visszamenni a történelembe, amikor ez a bizonyos szint a leggazdagabbaknak sem volt elérhető, és máris megindokolhatnánk a kezdetektől eddig a pontig az emberiség tömeges öngyilkosságát. Ez persze egy teljesen abszurd megközelítés, de a ma emberétől, főleg a fiatalabb korosztály képviselőitől egyre többször hallott kinyilatkoztatásokból a formális logika szabályai szerint ez szükségszerűségként levezethető.

Kép forrása:  https://diakszotar.hu/storage/szokep/o/1484-oskozosseg.webp

Természetesen nem az a meglepő, hogy a barlangban üldögélve az emberek az innen nézve nyomorult sorsuk miatt aggódva nem akarták magukat a legközelebbi szikláról levetni, hanem az, hogy a mai kényelmi és létbiztonsági körülmények közepette miért akarják emberek tömegei a számukra már nélkülözhetetlen civilizációs környezetet érthetetlen ideológiai elképzelések segítségével felszámolni.

Nem tudom, hogy hol kellene élni, hogy ne ez folyjon a vízcsapból is, de azt sem tudom, hogy miért ugyanazokat a véleményeket lehet hallani összesen kétféle narratíva szerint, mintha előre megírattak volna.

Kicsit elgondolkodtam, hogy milyen gyakorlati, szabadszemmel is látható fejleményekkel járhat ez az eljövendő időszakra. A következőkre jutottam:

Barlangrajzok, ősi szobrocskák, oszlopfaragások, falfestmények, frízek, timpanonok, istenábrázolások, templomi freskók, díszesen épített középületek, stílusok, és irányzatok. Mióta a civilizált ember létezik, alkot is. Sőt, hol volt még civilizált, mikor már vadászatokat ábrázolt a barlangja falán? De már alkotott.

Nem vagyok jártas a művészetekben, izmusokban és áramlatokban, meterekben és ecsetkezelésben, de nekem, mint szemlélőnek talán nem is kell. Remekül tud kommunkiálni az is, aki nem ismeri fel a szófajokat. Egész más dolog alkotni és szemlélni, mint az eszközt szakérteni. 

Azt figyeltem meg, hogy egészen az ősközösségig visszanyúlva, és a művészeteket a közelmúltig szemlélve mindig funkcionális alkotásokat találunk. A barlangrajzoknak céljuk volt, nem csak úgy festegettek a falra. Része volt a rítusoknak, a varázslatnak, ami hitük szerint sikeresebbé tette a vadászatot. Aztán a nagy folyó menti civilizációk, majd birodalmak, mind-mind valamilyen konkrét céllal készítettek műalkotásokat. Természetesen remekül lehetett volna élni egy korinthoszira faragott oszlopfő nélkül is, itt a cél csupán a díszítés, a gazdagság hangsúlyozása volt, de természetesen az is egy cél. A céloknak nem kell feltétlenül pragmatikusaknak lenniük. Az azonban szembeötlő, hogy aki az alkotásokat elképzelte és megrendelte, az bizony nem a művész volt, hanem a varázsló, a törzsfő, a főpap, a király, az uraság, vagy csupán a gazdag úr. Mondhatni, az elképzelés adott volt, a megrendelő képzelte el, és a művész, mint egyfajta szakember, megvalósította a megrendelő álmát. Hogy milyen arányban jól, vagy rosszul, azt így utólag olykor évszázadok távlatából nem tudhatjuk, de gondolom akkor se fizettek a kontár munkáért. Ha azon a freskón nem volt kivehető, hogy mit ábrázol, és ha mégis, de nem úgy ahogyan az egyezség szólt, akkor bizony a fizetség elmaradt. Jó esetben, de még súlyosabb következménye is lehetett. 

Ne azért, mert menő teli lenni giccses érzelmekkel. Ha nem megy érzelmi alapon, lehet pusztán belátásból.

Anya kétféle lehet. Az egyik, amelyik klasszikus. Fogan, kihord, táplál, nevel, gondoskodik, aggódik, ha kell hazavár, és vigasztal. A másik selejt. Az nem fogan, hanem bekapja a legyet, nyűg a várás, és vagy eldobja, vagy csak elhanyagolja a magzatát. Még ekkor is lehet némileg értékelhető, mert ha az utód mégis hasznos lesz, akkor mindent egybevetve egész mivoltában mégsem lesz csapnivaló. Szemét ember persze lehet gondoskodás mellett is egy gyerekből, de ha a szülő legalább megpróbálta ami tőle tellett, emiatt el talán mégsem ítélhető.

Kép forrása: https://index.hu/galeria/index/kult/2024/08/14/a_szabadsag-szobor_terve/5

A gyerekkorom a 70-es évekkel együtt indult, a módszerváltást már nagykorúként és első szavazóként éltem meg. Akik ismerik a politikai kontextust, azok nagyjából azt is tudják, hogy a hitéleti nevelés azidőben nem volt egy elterjedt elfoglaltság. Nem állítom, hogy ne olvastam volna a Bibliát, de számomra inkább volt művészeti útmutató, és általános műveltségi alap, mint szellemi táplálék. Na persze akkoriban ez nem volt meglepő. Bár már nem kifejezetten üldözték az egyházi tevékenységet, még bőven nem tartozott az üdvözölt dolgok közé. Később olvastam a Bhagavad gíta-t, Kalevalát, az ókori görög és római mitológiát, no meg természetesen a Koránt is. Érdekelt, hogy mi van a sok rejtélyes mitológia mögött, mik lehetnek a közös dolgok, miből mire lehet következtetni, ki mikor mit láthatott, amit a maga módján sikerült teljesen félreérthetően leírnia, amit később sikerült mégjobban elferdíteni. A lényeg, hogy gyerekkoromban nem szívtam magamba a hitéletet, amit az ismeretszerzés amúgy is gátolt. A józan logika nem engedte elfogadni, hogy egy-egy egyház világlátása abszolút lehet, miközben több ilyen, de egymásnak ellentmondó is van. Én, ha felnézek az égre nappal, akkor légköri jelenségeket, kicsapódott vízgomolyokat, jégtűkristályokat, természetes fúziós reaktort látok, és nem a mennyek országát, vagy az isteni bölcsesség világítását. Ha éjjel nézek fel, akkor vagy sötétet látok a felhős ég miatt, vagy a galaxisunk spirálkarját, közeli csillagokat, távoli galaxisokat, csillagködöket, és nem valamiféle égi utat, vezérlő égi fényeket, vagy hasonlókat. Mindettől függetlenül minden egymásnak ellentmondó istenkép és mindenható-értelmezés, minden természettudományos ismeret ellenére, ha elgondolkodom a fizikai folyamatokon, melynek része az élő molekulák kialakulása, biológiává, ökoszisztémává formálódása is, csak fel kell tenni a kérdést, hogy ha a történelem során felhalmozódó tudás eléri a mindenek tudásának szintjét, akkor azt az esszenciálódott mindenre kiterjedő tudást nevezhetjük-e Istennek? Ha feltesszük, hogy igen, akkor az a kérdés is felmerül, hogy ez egy egyirányú folyamat, vagy egy körkörösen, esetleg ciklikusan folyó változás? Egy korábbi posztomban már próbáltam fejtegetésbe merülni a témában, most azonban más szempontból szeretném vizsgálni a hit világát.

Naná, hogy a fiúlány/lányfiú kérdés, csak az aktualitás okán. Csak úgy néhány felvetés, ha esetleg igény lenne a gondolkodásra.

A vitatott boxoló ugye láthatóan férfi, miközben bizonyos vélemények szerint nő. Nem egy szokásos meghülyült eunuchról van szó, ez a szerencsétlen kivételesen tényleg egy biológiai nonszensz. Ha csak sportolni akarna, mert ugye azt lehet versenyzés nélkül is, senkit sem érdekelne. Ha mondjuk versenyezni is akarna, de olyan sportágban, ahol az adottságai miatt csak egyenlőtlenség van, és nem a versenytárs testi épségének veszélyeztetése, még mondhatnánk, hogy a világ hülyülésének újabb stádiuma. Ezt természetesen kellő biológiai ismeretek hiányában nem tudom hitelesen megállapítani, de azt tudom, hogy találkoztam már bajuszos nőkkel, akik egyáltalán nem örültek ennek a tulajdonságuknak. Volt, aki borotválkozott, volt aki próbálta büszkén viselni. Az emberiség túlnyomó része nem egy manöken típus, ettől még ember, és úgy is kell kezelni. Az emberséghez viszont hozzá tartozik, hogy gondolkodunk, van önismeretünk, és persze józan belátásunk. Ezt azért fontos rögzíteni, mert aszimmetrikus összecsapásokat a harctereken szoktak vívni, de azoknak nem az a célja, hogy az azonos képességűek összevessék a felkészültségüket, hanem a másik területének, erőforrásainak megszerzése, vagy a provokációk rendezése.

Na igen, itt jönne a józan belátás kérdése. Mert azt értem, hogy szerencsétlen sportolónak női nemi szervei vannak, és férfi testfelépítése, így biológiailag egy csapdában van, amiről nem tehet, na de az egészséges versenyző nők mennyire tehetnek róla, és vajon ez az esemény egy jótékonysági buli, vagy egy sportesemény? A sportnak elsősorban a sportszerűségről kellene szólnia, utána a győzelemről, vagy a dicsőségről.

Mindenesetre több kérdés is felvetődik.:

Ja nem. mégsem az volt a kezdet.

A sztorit már mindenki ismeri, és mint rendesen, most sem elsősorban az aktualitással, csak annak kapcsán egy külön megközelítéssel szeretnék foglalkozni.

Normális emberek között van ugye a másokkal szembeni tisztelet és tolerancia. Tiszteletben tartjuk egymás igényeit, és ha ez látszólag nem talál viszonzásra, akkor feltételezzük, hogy valakinek objektív okokból nem sikerül a problémáját kellő körültekintéssel megoldania, ezért teszi próbára a türelmünket, és nem azért, hogy kellemetlenséget okozzon. 

A következő szint, amikor valaki mégsem elég figyelmes, ezért a többedik eset kapcsán a környezet számon kéri, hogy például feltétlenül szükséges-e az esti órákban zajos dolgot művelni, vagy nem lehetett volna-e azt a tüzet akkor meggyújtani, amikor már nincsenek kiteregetve a ruhák, esetleg nem lett volna-e mód időben szólni, hogy sok vendéget vár, és a kocsibeállóba kell parkolni.