Magán-galaxisom

Naponta találkozom Wass Albert karaktereivel

(Olvasói válasz Murányi Gábor: Hulló almafák című, a HVG 2007. / 48-as számában megjelent cikkére.)



„Szép kis emlékévnek nézünk elébe.” Valóban így van, mert aki olvasta már Wass Albert műveinek egyikét-másikát, az valóban úgy gondolja, hogy nagyszerű irodalmi érték, felemelő lelki panorámakép birtokába jutott. Persze nem minden Wass-alkotás nemes mű a kifejezés klasszikus értelmében, de talán megengedhető valakinek, aki – az „Adjátok vissza a hegyeimet!” című önéletrajzi regény tanúsága szerint – az emberi szűklátókörűség, arrogancia, cinizmus, primitív aljasság számtalan megnyilvánulásával volt kénytelen találkozni hányatott élete során, hogy néha nyersebben fejezze ki magát, mint ahogyan egy irodalmi géniusztól elvárná az ember. Itt rögtön meg kell jegyeznem, hogy ilyesfajta kitörésekre kevés példa akad az általam ismert életmű-részletben.
Az első mű, melyet szóban forgó alkotónktól a kezembe vettem, a „Csaba” című alkotás volt. Akik személyesen ismernek, azok tudják, hogy nem szoktam felülni mozgalmaknak, lelkesedéseknek, éljenzéseknek. Jobban szeretem az elmélyült, lassan megérlelt gondolatokat. Ennek ellenére a „Csaba” című kötet elolvasása után mindenféle – látókörömbe fenti okokból amúgy sem került – „Wass Albert-kultusz”-tól függetlenül az jutott eszembe, hogy mennyivel nagyobb épülésére szolgálhatna aszott éveit élő Hazánknak, ha terebélyes, irodalmilag valóban értékes, ám nem kiskamaszoknak való művek helyett ezt vennék fel a kötelező olvasmányok listájára az általános iskolában. Gazdag érzelemvilága, csodálatos tájleírása olymértékben megfogja az irodalomkedvelő embert, hogy bizonyos részleteket önkéntelenül újraolvas annak nagyszerűsége miatt. Ezért aztán meg is értem azokat a nagy tiszteletnek örvendő irodalmi elöljáróságokat, akik tekintélyükkel „legitimálják” Wass Albert személyének méltó helyre kerülését a magyar alkotók népes táborában.
Hogy a hazai jobboldali elit zászlajára tűzi e nevet, sajnálom. Pártoktól, napi torzsalkodásoktól, egyes személyek megkérdőjelezhető, tömegek általi tiszteletétől függetlenül úgy vélem, hogy mivel minden ember született valahol, valakik édes óráinak várva várt eredményeképpen, hazájának is lennie kell valahol. Az ember nem csak ösztönlény. Normális esetben nem csak enni és szaporodni akar. Részint tudásra, részint érzelmekre vágyik. Hatalmas érzés a Haza szeretete. Lakhellyé degradált kis országunk annak súlyát nyögi, hogy ezt az érzést mind kevesebben ismerik. Talán nem elrugaszkodott az állítás, hogy aki Hazáját szereti, sorsát fontosnak tartja, az hazafi, ha úgy tetszik – bár e kifejezést mára már sokan lejáratták –, nacionalista. Gondoljunk csak bele egy kicsit! A környező országokban élő magyarság kisebbségben, sőt, elnyomásban él. Nálunk mindenki fontosabb a magyar embernél. Mára ott tartunk, hogy nem csak az évszázadok óta velünk élő más népekről, hanem a távol-keletiekről is szívesebben gondoskodnak a vezetők, mint azokról a dolgozó magyarokról, akik az előbbiek jólétét előteremtik munkájuk, adójuk által. Csodálkozni való hát, ha valaki a valóság show-k, és a dél-amerikai filmrettenetek kétes értékű szórakozását lerázva magáról, a világ történéseit szemlélve szükségszerűen jobboldalivá válik? Nem valamely párt támogatójává, hanem csak úgy nemzeti érzelművé. Azon nemzetek sorsa szárnyal, ahol jobboldali pártok versengenek egymással a választások előtt. Az ellentábor persze erre felháborodik, de azért van számukra is egy kis megfontolni valóm. Ha baloldali valaki, akkor két út lehetséges: az egyik az internacionalista; a várható eredmény: visszavonhatatlan feloldódás, tudatvesztés, nemzethalál; a másik a nemzetiszocializmus. Gondolom, nemcsak nekem van furcsa érzésem ezzel kapcsolatban. Modern kori szalonképesített változatát láthattuk, láthatjuk a környező országokban. Fájdalmasan kiszorító politika! Nem biztos, hogy helyes képet alkotok, de ezek alapján kimondható, hogy baloldalinak lenni öncélúságot, és/vagy felelőtlenséget jelent. Itt térjünk vissza Wass Albert kéretlen politikai szerepeltetésére. Egyáltalán nem örülök neki. Sokkal nagyobb formátumú író, minthogy napi érdekek eszköze legyen, de hát ezt hozta nekünk a „demokrácia”.
Szóljunk pár szót a szerző és műve viszonyáról is. Ezzel persze a legtöbben nem fognak velem egyetérteni, de mivel nem azért írok, hogy népszerűsítsem magam, hanem azért, mert közlendő véleményem van, így kimondom: Nem érdekel a színész, aki eljátssza Otellót, vagy Bánk bánt. Nem foglalkozom a festővel, csak a képpel, a szobrász sem érdekel, de csodálom az alkotást. Wass Albertre sincs időm. Nem favorizálom, és ha élete nem újkori történelmünk eleven húsából szakíttatott volna, valószínűleg sosem ismerkedem meg vele. A „Ki tud többet Wass Albertről?” vetélkedő biztos veszteseként indulhatnék. Ami mégis erdélyi alkotónkra hívja fel figyelmem, hogy leírásai életszerűek. Ma egy kis bakonyi falu lakója vagyok, és naponta találkozom azokkal a karakterekkel, életszemléletekkel, melyek a Wass-i leírásokban helyt kapnak. Nem, vagy legalábbis nem teljesen elrugaszkodott történetekről van tehát szó. Ezáltal a „könyvpiac nyakára zúdított Wass-művek” színvonalemelő és életképalkotó erővel bírnak a dombornyomásos színes borítóval „értéktuningolt” irodalmi kacatok hömpölygő tengerében.
Irodalmi értéknek számít az is, ahogyan leírásai mélyebb érzékeltetésére amúgy is gazdag nyelvünket tovább gazdagítja. Én magam első olvasatra is megértem, és – sajnos egyéb elfoglaltságaim terhe miatt szókincsem közé fel nem véve – áthaladok ezeken a nemesítéseken, mégis, ha átmenetileg is, valahogy gazdagságot kölcsönöz lelkemnek. Mely alkotónk ne élt volna ezen lehetőségekkel. Például Arany szerint „tereh” nézni száz szolgát a megrakott tálakkal, pedig az akkor ismert irodalmi magyar nyelv ilyen szót nem tartalmazott. Ha Wass Albert megmosolyogni való hasonló alkotói eszközök miatt, akkor talán röhögjünk harsányan József Attilán, mert „kékítőt old az ég vizében”, vagy hahotázzunk Nemzetünk Himnuszán, mert minket „vészek hányának”, esetleg űzzünk gonosz tréfát, mert Szózatunk szerint „Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai”. Ugyanitt található a cikk szerzője szerint „mosolyogtatóan keresett, és félreérthető szócsinálmány”-ként az „apáid”, őseid helyett. Azután itt vannak Kazinczy és társai, akik iparszerűen hágták át az aktuális nyelvi szabályokat. Felesleges lenne további példákkal élni, hiszen nyelvünket szeretettel használó, ízes beszédű író-költő eleink számtalan alkalommal éltek már az írói szabadság jogával. És mi érdekesség: ezt már általános iskola negyedik osztályában tanítják. Persze mindig vannak/voltak hiányzók, nem ártana – ha meglehetősen későn is – pótolni a hiányosságokat. Én magyarázat nélkül is értem, hogy mi az a „kiivott élet”, hogyan fest az országúton „átroskadó fa”, és életkép gyanánt látom magam előtt a „hulló almafákat”. Szeretnék alattuk beszélgetni azzal az emberrel, aki ilyen egyszerűen, ennyire nemesen, ilyen kifejezően írja le azt, amit a nyelvet nem élők, csak használók sohasem képzelhetnek maguk elé olvasás közben.
A HVG színvonalas folyóirat hírében áll, és ez a hír általában véve megalapozott. Pont ezen tapasztalat teteti fel velem a kérdést, hogyan adhat lehetőséget egy ilyen szánalmas, irodalmi kockafejűségre utaló, rideg csőlátás megfogalmazására? Wass Albert hiányosan ismerte volna a magyar nyelvet? Csak olyan ember állíthat ilyet, aki nem érzi, akinek nem sajátja beszédünk eszköze, aki csak alkalmazza, mit megtanult, de a hozzá kötődő érzelem- és tudatvilág nem érinti meg. Ehhez hasonló kaliberű publikációk azokban az újságokban szoktak megjelenni, melyek olvasótábora a funkcionális analfabétizmusba süllyedten él, és a társított képek alapján próbálja kitalálni az írás tartalmát.
Végezetül egy becsületbeli felvetés: Wass Albert tíz esztendeje fejezte be földi pályafutását. Vajon ennyi idő elég-e ahhoz, hogy történelmi személynek tekintsük? Ha igen, akkor Nemzetünk krónikáiban szerepeltetni kellene. Ha pedig a tíz év ehhez nem elégséges, akkor pedig nem illetné-e meg az elhunytat csupán emberi tisztességből a pallérozottabb szó, főleg egy véleményformáló lap oldalain? Murányi úr, ez ízléstelen volt!

 Fogarasi Miklós  (FMJ)

Az írás korábban megjelent: 

http://www.irodalmilap.net/?q=cikk/fogarasi-miklos-naponta-talalkozom-wass-albert-karaktereivel

http://www.krater.hu/krater.php?do=3&action=a&pp=19063