Magán-galaxisom

TE-MI-SO, avagy kié az erősebb Isten?

Jó néhány éve már, hogy beszüntettem az egyház-adó fizetését. Nem mintha sok lett volna, csak elgondolkodtam okokon, célokon, eredményeken, szándékokon, hitelességen, elveken, szóval azokon a dolgokon, melyeknek megléte, vagy hiánya szerintem a világ sorsát alakítják. A filozofálás eredménye az lett, hogy magam előtt nem tudtam elszámolni azzal, hogy miért támogatok egy olyan szervezetet, amelyik deklaráltan maga elé kitűzött céljait nem is akarja teljesíteni? Pontosabban akkortájt nem úgy nézett ki, mintha lennének ilyen szándékai. Bár Ferenc pápa személye bizakodásra ad okot, csak remélhető, hogy majd egyszer természetes halállal fog jobblétre szenderülni.

Volt szakasza az életemnek, amikor sokat gondolkodtam hiten, valláson, a világ egyházain, azok tanításain, elvárásain, a környezetükre, illetve a világ többi vallására, azok híveire tett hatásain. Nem a konkrét vallások szakértője akartam lenni, csupán érdekeltek a kapcsolódási pontok, valamint a súrlódások mibenléte. Azért tartom jó dolognak a minél távolabbi vizsgálódást, mert kellő messzeségből objektívebb megállapítások tehetőek. Ide kívánkozik egy általam nagyon jónak tartott felvetés, melyet viccként szokás mesélni.: Nem értem, hogy a zsidók és a muszlimok miért nem ülnek le végre egymással megbeszélni a problémáikat, hogy végre egyezségre juthassanak, ahogyan jó keresztényekhez illik?

Engem katolikus szertartás szerint kereszteltek, amikor ez nem volt kockázatmentes vállalkozás. Akkor éppen más „vallás” volt uralkodó pozícióban, és csakúgy, mint korábban a katolicizmus, ő is azt hitte magáról, hogy ezután már mindig így lesz. Annyiban talán jó lett volna a kommunizmus világ-vallási státusza, hogy megfelelő ellenélményeket biztosíthatott volna Róma vallási seregének, a pár száz évvel korábbi viselt dolgai helyes megítéléséhez. Jól meggondolva elég lett volna, ha a vörös terror a Vatikán területén is érvényesülhetett volna. Ez persze csak elmélkedés, szerencsére nem így történt, ha egyáltalán lehet a huszadik század eseményeiből bármit is szerencsésnek tekinteni objektív latolgatás, és nem kicsinyes érdekkergetés szintjén. Én tehát egy nagy nemzetközi hatalmas vallási rendszer részének lettem felajánlva. Persze a megkérdezésem nélkül, nem mintha a katolikus egyház bármikor is tekintettel lett volna a hívek elképzeléseire. Lehet persze, hogy ez csupán egy lázadás volt az adott történelmi helyzetben, talán már nem fog sosem kiderülni.

Regényméretekben is nehéz lenne összefoglalni az igazi kereszténység római részének spirituális megnyomorítás-történetét, mely idővel lehetővé tette az Isten nevében történő tömegmészárlásokat szerte a világban a „szeretet” jegyében, a Mindenható nagyobb „dicsősége” érdekében. Ide sorolnám korunk pedofil papjait, luxusban élő egyházi vezetők puszta létének jelenségét, a vatikáni kincseskamrák titkait, a kumráni-tekercsek elérhető kilencven százalékának felvásárlását és elrejtését, valamint az eredetileg olasz, mára világmaffia pénzének akkurátus tisztogatását is. Az újkorban a katolikus egyház elveszítette diktatórikus hatalmát. Missziókat finanszíroz, dzsungelbe telepít kórházakat, melyeket azok alamizsnáiból tart fenn, akik a nyomort okozzák. Tisztelet illeti az ott dolgozókat, de a rendszer így sehogyan sem lehet hiteles. Hallottunk vajon olyan hangokat, amelyek a kizsákmányoló pénzalapú társadalmat ostorozzák? Amik nem segítséget kérnek a világ érdemtelenül számba-vehetetlen vagyonával rendelkező keveseitől, hanem szembesítik őket tevékenységük embertelen következményeivel és jogos kárenyhítést követelnek?!

Továbblépve más irányzatok felé, megtaláljuk a rómaiból kivált alternatívákat, melyek csupán Rómától függetlenedtek, de sokkal inkább öncélúak, mint a világ valós igazságait megérteni szándékozóak. Meg kell jegyezni, hogy azon egyházi formációk, melyek olyan „szent” iratokat tartanak felkent poszton, amelyek érdekalapú átírogatásai a vatikáni boszorkánykonyha mindenkori hivatkozási alapját képezték, minden valóban jóhiszemű, szeretet alapú megközelítésük ellenére szükségszerűen torzak lesznek, mert nem az ősi, önzetlen, érdeknélküli keresztény gyökerekhez nyúlnak vissza. Hasonlóan indult a muzulmán vallás is, melyet Mohamed a keresztény tanítások szubjektív újraértelmezéséből teremtett. A zsidó vallás mai „elfogadott” tudásunk szerint megelőzte mindezeket, bár vannak olyan jelenségek, amelyek komoly szöget ütnek ennek a dogmának a koporsójába. Csak egy kiragadott példa a Gilgames-eposz, mely Noé-történetté való átírása az objektív megítélés számára több, mint banális. Ha ma kelteződne, plágiumnak neveznénk.

Ha eltekintünk keletebbre, ott egész más világszemlélettel találkozunk. A világ egységessége a vallás középpontja, a spirituális fejlődés, mely életek során a lelket olyan tudás és tapasztalat birtokába juttatja, ami biztosítja számára a meditatív egyensúly megtartását, ha jól következtetek, akkor magát a megvilágosulást. Ebben a helyzetben a megtisztult elme minden korábbi tapasztalatának egyidejű birtokába kerül, és érthetővé válik számára a világ minden történése és azok különböző aspektusai. Ez a szemlélet más tanításokon keresztül nyomon követhető az ősi Egyiptom szakralitásán keresztül is, bár ott a fejlődés útmutatásai eltérőek a hindu tanításokétól. Az azonban vitathatatlan, hogy nem üldözték egymást a nézetkülönbségeik miatt.

Amit viszont vallási tanítások keresztmetszetként ismertem fel, az olyan dolog, mely van, ahol kimondatik, másutt rejtve marad, de szükségszerinti lehetőségként jelentkezik ott is. Róla van szó. Róla, kit a földön mindenütt máshogyan neveznek. Néhány közkeletű vallási és természeti elnevezést egybegyúrva elneveztem a hívők áhítattal övezett, bár szerintem meglehetősen materiális urát, ki ezen megnevezésében nem személy, nem is jelenség, sokkal inkább gyűjtőnév. Egyszerűsítés, melyben a fundamentalistákat leszámítva mindenki megtalálhatja a szemléletének megfelelő megközelítést.

Természet, Mindenható, Sors. Ezután legyen egyszerűen TE-MI-SO. Temiso.

Tanítja-e valamelyik szent könyv, hogy „ölj a nevemben”? Vagyon-e írva valahová, hogy „légy fényűző az én kedvemért”? „Ha rám hivatkozol, akkor bármit megtehetsz akkor is, ha szembe megy azzal, amit tanítottam” (pl.: Borgiák)? „Terjeszd az egyházad befolyását tűzzel-vassal, amit az én nevemben a saját képedre formáltál”? A világ szent írásai talán nem azon a ponton metszik-e egymást, hogy „szeresd felebarátod, mint tenmagadat”? A világ azon részein, ahol a vallási vezetői posztok nem politikai-gazdasági érdekek alapján osztódtak a történelem folyamán, hanem spirituális kiválasztás volt a követett út, ott is pusztult a világ a „hit” nevében? Vajon jegyez-e a történelem agresszív öldöklő Buddhista szerzeteseket? Még ott sem neveztek el szexuális pozitúrát istenségekről vagy szerzetesekről, ahol az erotika nem a bűn, hanem a termékenység megtestesülésének számított, és szentségként tartották számon az ahhoz kapcsolható testrészeket. Na és a „művelt” nyugat, ahol a misszionáriusok reformálták a „bűnt” az új világban?

Végül is mindegy, hogy világunkat egy isten, több isten, a vak véletlen kémiai úton, vagy földönkívüli idegen intelligenciák alkották. Lassan eljutottunk odáig, hogy technikailag lehetőségünk lenne életszínvonalunk gyakorlatilag munkavégzés nélküli megtartására úgy, hogy közben a ma még a nyomor országaiként számon tartott területek is részesüljenek belőle. Gyárthatnánk valóban tartós fogyasztási cikkeket. Autókat harminc évre, utakat ötvenre, házakat százra. Nem nagy ügy, a görög és római épületek közül sok még ma is áll, csak akkor még nem létezett modern piacgazdaság. Jobblétnek is érezhetnénk a mindennapjainkat, ha a jólétünket nem a másik ember nyomorához vagy gazdagságához képest határoznánk meg. Ha a fogyasztói társadalom megértené, hogy a ruha akkor jó, ha meleg, és nem akkor, ha van rajta márkajelzés. Az autó úgy jó, ha üzembiztos, és nem úgy, ha csillog. Az a jó befektetés, ha a kiadásaimat racionalizálom, a szabadidőmet pedig a családomra szánom, és nem az, ha a drága életem fenntartása érdekében sokat robotolok. A józan átgondolás a vallások között is harmóniát teremthet. Mindegy, hogy milyen vallást követünk, ha belátással vagyunk mások iránt, tartózkodunk az érdekeink mindenáron történő keresztülvitelétől. Segítünk azon, aki segítségünkre szorul, és fenntartjuk gondolatainkban a lehetőségét, hogy más ember más világnézete az ő számára valóságosabb lehet, mint a miénk. Tartsuk tiszteletben mások más irányú meggyőződését! Ha az isten csupán a vak véletlen, akkor kár a nevében öldökölni. Ha az isten a sors könyve, akkor nincsen rá hatásunk, kár harcolni érte is, ellene is. Ha isten valóban a mindenható és mindentudó isten, akkor pedig be kell látni, hogy nem egy munkahelyi vezető. Primitívebben kifejezve, nem vevő a s*ggnyalásra. Ha nincs szándékunk a tisztességesebb életre, akkor hiába hisz minket jónak egy pap. Ezen túl tévedhetünk is. Lehet, hogy nem az egyik, hanem a másik egyház követett istene a létező. Pipa lesz, ha a híveit pusztítjuk, mert rosszul tudtuk. Persze lehet, hogy megbocsát, de akkor sem lesz jobb érzés a közelében lenni egy örökkévalóságon át. Bezzeg mennyivel másabb a kép, ha Temiso valódi mibenlététől elvonatkoztatva egyszerűen csak EMBER-hez méltóan élünk, és meghagyunk mindenkit a saját hitében. Nem hiszem, hogy bármelyik isten léte esetén is okunk lenne félni, csak azért, mert nem az ő nevében éltünk követendő életet.

Fogarasi Miklós (FMJ)