MESE ÉS VALÓSÁG RÉGEN ÉS MOST

Amikor megszületik a gyermek, a világról ismeretei nincsenek. Természetes dolog, hogy így van, és ekkor még nincs is semmi probléma. Ám ekkor jön a „felnőtt” társadalom, és infantilis debil módjára, valamiféle aberrált kényszer által vezérelve, elkezdi a mit sem sejtő ártatlan csemetét önnön butasága áldozatává tenni. Persze ezek a „felnőttek” meg vannak róla győződve, hogy ők semmi rosszat nem tesznek, és hogy a gyermek milyen hálás az ő törődésükért, ám remekül ide vág az a mondás, miszerint a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Nevelő célzatú utasítások, megjegyzések, és még ki tudja hányféle megnyilvánulás segíti az érdeklődő, nyitott gyermek kiábrándult, csalódott, depressziós felnőtté cseperedését. A „felnőttek” persze készen vannak az érvekkel: én is voltam gyerek, tapasztaltabb vagyok, mit tudsz te az életről?, nekem is ezt mondták, mégis felnőttem, stb… .

Jelen írásomnak nem célja, hogy gyermeknevelési tanácsokat adjon, inkább valamilyen okkeresés a valódi cél. Úgy vélem, hogy azok a történések, amelyek napjainkban jellemzik a közéletet, nem értelmezhetőek a hozzájuk fűződő napi érvelések fényében. Persze valószínűleg most sem vagyok minden szükséges információ birtokában, de szerintem ezzel mindenki így van, mégis van véleménye. Nekem is van.

Térjünk vissza a gyermekhez.

Apuci, anyuci szépen gondoskodik róla, ad neki enni, inni, tisztába teszi, és örül fejlődése minden új mozzanatának. Lassan a csemete eléri a kérdezősködés korát, és ekkor az addig fejlődéspárti szülőkből, tudásukra féltékeny hazudozók lesznek. Persze ezt nem veszik észre, hiszen ezt így kell csinálni, mert más is így csinálja. Megtanulja a gyerek, hogy abba a szobába, ami nem az övé, nem azért nem szabad bemenni, mert az ott lévő dolgok valamiért nem tartoznak rá, hanem azért mert mérges rosszemberek vannak bent és mindenkit megesznek. A védőoltás azért kell, mert rosszul viselkedett, a gyereket a gólya hozza, a nyuszi csokit tojik a fűbe, és azok a dolgok jók, amik édesek. El nem tudom képzelni, hogy minderre mi szükség van. Miért kell a gyereket teljesen hülyének nézni? Ha a gyerek pár év elteltével rájön, hogy becsapták, és rosszabb esetben a dolgok valódi mibenlétét nem a bizalomkörébe tartozók fedik fel neki, akkor máris elérkeztünk egy szörnyű traumához. Nehogy bárki is abban a hitben ringassa magát, hogy ezek ártatlan dolgok. Nem azok! A gyermek számára a felnőtt a támasz, rá van utalva, benne bízik, és normális esetben a bizalma szeretetben nyilvánul meg. Akik úgy gondolják, hogy ártatlan kis mellébeszélésekről van csupán szó, azok jobb, ha tudják, hogy ekkor tanítják meg csemetéiket hazudni, titkolózni, mellébeszélni. Ekkor szemléltetik velük, hogy a kerülendő témák helyett hazudni kell valami hihetőt, de legfőbb gondot az jelenti, hogy ekkor veszítik el gyermekeik feltétlen bizalmát.

Az ilyen módon bizalmát vesztett gyereket azután meg próbálják a „felnőttek” kiengesztelni. Vásárolnak neki. Kis szomorúságra kis dolgot, nagy megrázkódtatásra drágábbat. Hogy mit közölnek ezek a dolgok a gyerekkel? Bízni nem érdemes, de legalább lesz mindenféle értékünk, csak egy kis színészkedésre van szükség. Persze a csemete még meglehetősen elveszett a világ dolgaiban, és jobb híján még mindig megpróbál a szülőhöz fordulni az őt foglalkoztató gondokkal. És ekkor mit tesz a komoly, tapasztalt felelős „felnőtt”? Hát válaszol. De mit? Tekintve, hogy őt is hasonló stílusban nevelték, saját nagyságát demonstrálandó lerázza a gyereket valahogy úgy, hogy nem rád tartozik, nem neked való, majd később, úgy is tanulni fogod az iskolában, most a szomszéd nénivel beszélgetek, ne szólj bele. Utóbbi esetben esetleg cinkos nevetést is hallhat, hogy ezáltal ne csak lerázva, hanem egyenesen megszégyenülve érezhesse magát. Ekkor már a gyerek nem olyan kicsi, hogy az emlékezete később odáig már ne érjen el, ezért gondoljunk csak vissza mindannyian! Nem szégyenültünk meg valamennyien, csak azért mert valamit nem tudtunk, és megkérdeztünk valakitől, akiben bíztunk? Mindenki emlékszik ilyen esetre, de amikor az ellenkező oldalon találják magukat az akkor már felnőtt emberek, nem ismerik fel a helyzetet. Persze ezután már beszélhetnek a kamasznak drogokról, a szexualitásról, az éjszakai élet veszélyeiről és még sok minden másról, érthetően nem fog hinni. A szülő azt mondja, hogy nem jó a kábítószer. A gyerek kipróbálja, mert már annyiszor becsapták. Az eredmény: a drog kellemes élményt ad. A szülő azt mondja: Nem való neked még a szex. A tapasztalat: dehogy nem. Sőt. Csak meg ne tudják otthon. Stb. stb. stb… .

A folyamatokat innen már mindenki ismeri, mert a gyerek már felnőtt, elvárható ez-az, ekkor már mindenki megpróbálja valóban komolyan venni a szerepkörét. Késő. Innen már csak remélni lehet, hogy a fiatal felismeri a történéseket, és gátat parancsol magának. Ha nem jön össze, akkor megtalálják túladagolva valamilyen rossz hírű helyen, esetleg része lesz egy bűnbandának, mert csak így tudja biztosítani magának azt az anyagi szintet, amit gyerekkorában még a szülőktől kihisztizhetett, és nem tud róla lemondani. Más esetben, titokban született gyermekét próbálja konténerbe, lépcsőházba, kerti WC-be rejteni. Előfordulhat, hogy prosti lesz belőle valahol külföldön, mert a bizalomkörébe tartozó személyek vagy álnokok, vagy ők maguk sem rendelkeznek megfelelő tisztánlátással ahhoz, hogy az ilyen helyzeteket időben felismerjék. Persze vizsgálhatjuk azok lelki életét is, akik időben megállnak a lejtőn. Tegyük csak félre a normális életről alkotott előítéleteinket, és nézzük a tényeket. Adott egy felnőtt ember, aki csak felületesen bízik a szüleiben. Kiskorában megtanulta, hogy senki sem megbízható – itt most mindegy, hogy valóban így van-e, mindenesetre így érzi –, ezért gondjait magában tartja, és ráeszmélve, hogy mindenért keményen meg kell dolgozni, mert ingyen nincs semmi, az anyagi értékek hajszolásába kezd, mert azt hiszi, hogy a boldogság mértékegysége a pénz. Lehet, hogy ez normálisnak van jelenleg kikiáltva, én azonban erről sem vagyok meggyőződve. A pénz mennyiségének elégsége mindig attól függ, hogy a környezet mennyit birtokol belőle. Egy nyomornegyedben lepukkant autót birtokolni nagy tisztesség, az előkelők között szégyen. Van azonban értékrend, mely szerint mindenki lehet előkelő, de a világ urai azt most nem akarják elismerni. Abból ugyanis ők vannak híján. Lemaradásuk pótolható lenne, és a világ közérzete is látványos javulásnak indulhatna, de ők azt nem akarják. Ők aberráltak. Akkor érzik jól magukat, ha számokban kifejezhető rangsort látnak. Szellemi képességük korlátozott témakörben használható, csak anyagi javak szerzésére alkalmas.

A fent írtakat azért jegyeztem le, hogy szemléltethessem azt a párhuzamot, amit egy gyermek fejlődése, és a társadalomban zajló változások között látok. Lássuk hát az általam vélt párhuzamokat.

I. István uralkodása alatt minden eszközzel irtotta a hatalom a hagyományos magyar értékrendet, hitvilágot. Nem vagyok sem történész, sem régész, de olvasok, és így ismeretanyagom is lassacskán bővül. Az ezredforduló utáni évekre visszatérve lépjünk be egy korabeli családba, annak lakhelyére. Az adott történelmi környezetben az, aki a régi dolgokról beszélt, esetleg hirdette is azt, könnyen jobb létre szenderedhetett. Mit tehetett az a szülő, aki csemetéjét viszonylagos biztonságban akarta tudni? Azt mondta neki, amit a hatalom hallani akart. Ha a gyerek azt hiszi, amit szabad, akkor abból nem lehet baj. Elmúlva az évek felnő a gyerek, és saját csemetéjét már nem félelemből, hanem meggyőződésből látja el ostobaságokkal. Hogy mi is ennek az egésznek a jelentősége? Annyi, hogy néhány félrenevelt generáció évszázadokra megpecsételheti egy nép sorsát. Ami a történelmet illeti, valóban ismétli önmagát. Bár én személy szerint csakúgy, mint I. István idejében akkor sem éltem, de a helyzet ugyan az. Ha a vörös uralom idejében a szülők szerették volna elkerülni, hogy gyermekeik a hatóságok kezére juttassák őket, akkor olyasmit beszéltek a gyerek előtt, amit nyugodtan elmondhatott másutt is. Ami az eredményt illeti, kinevelődött a hazáját szerető józan népből a félelem útján az a primitív, gondolkodás alól politikailag felmentett buta tömeg, aki nem keres összefüggéseket, magyarázatokat, nem érdeklik a fejtegetések, és szép szavakkal könnyen félrevezethetőek. Mint afféle kisgyermeknek elmondták nekik, hogy amit a nyuszi a fűbe tojik, az csokiból van. Ők jó gyerekek. Sokkal jobban bíznak a nagyokban annál, minthogy valóban megízleljék, amit örömmel a szájukba tesznek. Ők mára boldogtalan gyermekek. Már eljárt felettük az idő, nem élnék túl azt a traumát, amit egész eddigi életük meghazudtolása jelentene, ezért inkább elhiszik a nyúlbogyóról, hogy nagyon finom. Ami korunk tragédiája, hogy ezek az emberek harcosan védelmezik mások által hazugságba hajszolt életük megfakult „értékeit”. Pedig ők azok, akik valóban hittek, társadalmi munkában javítgattak, építettek. Segítségére voltak annak a rendszernek, amely csalárd módon elárulta őket. Az általuk létrehozott közjavakat a vezetők saját érdemükként feltüntetve azt egymás között szétprivatizálva, azok megteremtőit akkor engedik közel hozzá, ha őket hatalomban tartják. Sikerült elérniük azt is, hogy érdektelenség kísérje az ország történéseit már a fiatalság részéről is. Ennek is lesz következménye. Már most is erőteljesen körvonalazódik egy szűkagyú konformista fogyasztói társadalom, ami mindig arra vár, hogy először mások lépjenek, majd azután ők. Eredmény: cirkusz kell és kenyér. Ezáltal válik a homo sapiensből mocsári majom.

Ha a fent írtakat átgondoljuk, láthatjuk, hogy sem azok nem rossz emberek, akik a jelenlegi vezetést a helyükre ültették, sem azok, akik lázadnak ellene. Országunk jelenlegi lakossága számára olyan kép van festve, mely gátlástalanul hazug, ám hihetőbb a valóságnál. A vörös idők által kinevelt szerény tudású nép azt hiszi el, amit egyszerűbb, mert a valóság túlságosan riasztó számára. Ezzel szemben a társadalom olvasottabb, műveltebb rétege a másik oldalon megbotránkozva tapasztalja, hogy az elmúlt időszakban napvilágot látott aljasságok sem voltak elegek ahhoz, hogy a vezetést messze űzzék a hatalomtól. Még mindig sokan vannak azok, akik a valóság elfogadását nem lennének képesek túlélni, mert alapjában véve tisztességes ember voltuk nem tudná elviselni az általa okozott lelkiismereti válságot. Már régóta hangoztatott álláspontom, hogy a jelenlegi vezetés támogatói két csoportba oszthatók. Az első a kisebb és pofátlanul vagyonos csoport, melynek se hazája, se becsülete, de legfőképpen lelkiismerete nincs. A másik a lelkes többség, akiknek politikai realitásérzéke a zérushoz közelít, de rendületlenül hiszik, hogy ez a harc (lesz) a végső, azután eljön a mennyország. Amíg ez a generáció jelentős kisebbségbe nem kerül, addig nem lehet szó politikai megnyugvásról, de ez csak az egyik feltétel. Sajnos a gonoszt nem könnyű legyőzni. Új fegyvere a kereskedelmi média már teljes erőből dolgozik, és neveli a demokratikusan választó idióta hús-vér masszát, akik nem fogják tudni felismerni a lényegi különbséget egy beszavazó-show, és egy választás között.

Végezetül egy utolsó észrevétel, melytől teljes ugyan nem lesz a kép, de mindenképp említést érdemel. Azért nevezhetjük magunkat gondolkodó embernek, mert ehhez meg van a képességünk. Élni kell ezzel a képességgel. Ha tudjuk, hogy a világ körülöttünk mitől rossz, hát tegyünk ellene. Ha egy gyermek neveltetése rossz irányt vesz, akkor számára a színvonalas gondolkodás mindig fárasztó és nehézkes lesz. Ő maga már nem lesz természeténél fogva igényes, de elnézhető, ha megerőlteti magát, és szülőként magasabbra helyezi a mércét. A magasabb elvárások között nevelkedett gyermek alap igénye is magasabb lesz, így számára természetes lesz mindaz, mely az őt nevelő szülőnek megerőltetés. Cseperedése közben pedig tudatosítani kell benne, hogy az ő későbbi boldogulása érdekében napi erőfeszítéseket kell tennie valakinek, aki ezt az áldozatot csupán a vele szemben érzett szeretetből hozza. Az így nevelt – hangsúlyozom: nevelt, és nem csak etetett és öltöztetett – gyermek később lelkileg gazdag, kiegyensúlyozott, de mindenképpen széles látókörű tagja lehet a közösségnek.

Fogarasi Miklós (FMJ)