Magán-galaxisom

          UTITÁRS

Együtt utaztam egy alkalommal egy meglehetősen koros hölggyel. Többen is ültünk a fülkében, de számomra mindeddig ismeretlen okból – talán mert velem ült szemben -, kifejtette nekem, hogy mennyire elítéli azokat a megnyilvánulásokat, amelyekkel mostanság tele van a sajtó. Az illető szerette használni a „magyarkodás”-t, mint kifejezést, és szemlátomást rendkívüli magabiztossággal állt azon a talajon, melyet oly gyorsan sikerült ingoványossá tennem alatta, hogy azon magam is meglepődtem. Általában véve hamar leintem az ilyen jellegű megnyilvánulásokat, de most úgy éreztem, hagynom kell beszélni utastársamat, hátha széles körben értelmezhető magyarázatot ad számomra ellentmondásos értékítéletére.

Kifejtette többek között, hogy azok az emberek, akik messzemenően nincsenek megelégedve az országban tapasztalható állapotokkal mind politikailag, mind gazdaságilag, azok csupán anarchisták, akik képtelenek megérteni, hogy a többség nem bízik a „szélsőséges” jobboldalban. Keresik az összeütközés lehetőségét mindennel, ami jó és törvényes. Nem akarják megérteni, hogy a földön nem csak magyarok élnek, és mindenki mást is megilletnek ebben az országban ugyanazok a jogok, ami a magyarokat. Önnön sorsát pedig úgy kívánja a közeljövőben a kezébe venni, hogy kivándorol Svájcba, mert ott van csak kultúra. Sok hasonló megnyilvánulást is tett, melyek sem fajsúlyukban, sem témaválasztásukban nem különböztek a fentebb említettektől, de nincs sok értelme mindet felsorolni.

Az okfejtés kapcsán szöget ütött fejembe néhány kérdés, melyeket hamarjában fel is tettem. Nem, mintha nem tudtam volna rájuk a választ előre, de azt szerettem volna, ha útitársam saját szájából hallja a legkézenfekvőbb kérdésekre az általa megfogalmazott legegyszerűbb válaszokat. Hadd lepődjön meg egy kicsit.

Megkérdeztem, hogy ha jelenleg a jobboldaliak elégedetlenkednek, akkor most éppen melyik oldal van hatalmon? Aki éppen nem tüntet, az szerinte biztosan meg van-e elégedve az állapotokkal? Ha a tüntetők szélsőségesek, attól azért még vannak-e szerinte szintén jobboldaliak, akik ugyan nem tüntetnek, de szintén ellenkező állásponton vannak a hivataloshoz viszonyítva? Ha egy párt magát jobboldalinak nevezi, és feltűnően sokszor helyesel a magát baloldalinak kikiáltó – nyilvánvaló mellébeszélés – vezetés nemzetellenes intézkedéseinek, akkor az a párt valóban jobboldali? Ha egy vezető pozícióban lévő „baloldali” – tehát a munkásemberek érdekeit képviselő – párt tandíjat, vizitdíjat, gyógyszerár támogatás csökkentést, tömegközlekedési lehetőség csökkentést, stb. vezet be, akkor az tényleg baloldali? Valóban helyes meglátás, hogy felzárkóztatás helyett tehetséges, korukhoz képest megfelelően művelt diákoktól elveszik az amúgy is egyre csökkenő lehetőséget a színvonalas továbbtanulástól azért, hogy férőhelyet biztosítsanak azoknak, akik – bár sorsukat sajnálatosnak tartom – gyerekkorukban alkoholista szülők között nőttek fel, esetleg a kellő szülői felügyelet hiánya miatt gyerek létükre teherbe estek? Oktatási politika címén a tehetségek elnyomása, a viszonylag haladó csoportok gyengébb képességűekkel való felhígítása, a kisközségek továbbélésének ellehetetlenítése zajlik. Egy felelős vezetésre tényleg ilyen jellegű intézkedések a jellemzőek? Ha nem, akkor valóban meg lehetünk vele elégedve? Ha nem, akkor valóban szélsőséges az, aki a nemtetszését fejezi ki?

Ezek a kérdések persze csak a közvetlen napi dolgokról szóltak, de – emberi gyengeség – látva a hölgy alatt ingoványossá vált talajt, folytattam néhány nagyobb távlatú kérdéssel.: Ha a „rendszerváltás” idején az új régiek, a volt pártot a jelenlegi jogelődjének nyilvánították, akkor a többi párttal szemben valóban egyelő esélyekkel indultak-e? A jogutód felelőssé tehető-e a jogelőd viselt dolgaiért? Ha igen, akkor nálunk ez miért nem gyakorlat? Volt-e erkölcsi alapjuk akár csak indulni is a választásokon? Hasonlatban feltéve a kérdést: ha egy elefántcsordát átzavarunk egy szépen gondozott arborétumon, akkor az okozott kár helyreállításának az a legmegfelelőbb módja, hogy visszaküldjük őket a parkba, majd bezárjuk a kapukat? Ha a korábbi rendszer baloldali volt, akkor a vezetői most mitől olyan gazdagok, ha nem voltak baloldaliak, akkor miért haragszanak a jobboldaliakra? Ha a jelenlegi vezetés patriótának tartja magát, akkor hogyan számolhatja fel a falusi iskolákat, miközben a fővárosban nyit egyet a kínaiaknak? Ha a vezetés patrióta és nem kommunista – ezt állítják magukról –, akkor miként lehetséges, hogy ebben az országban bárkinek több jogot és lehetőséget biztosít a törvény, mint az egyszerű magyar embernek. Ha az utcai történéseken valaki fel van háborodva, mert meg van elégedve a vezetéssel, akkor miért akar kivándorolni? Ha nincs megelégedve, de kora okán elvárja a többi embertől, hogy személyét tiszteljék, vajon kijár-e a tisztelet olyan embernek, aki csak akkor akar egy országban élni, amikor ott az élet nyugodt, nincs szükség a kiállásra? Ez lenne az a példamutatás, ami tiszteletet parancsolna, és irányt mutatna a következő nemzedékeknek? Ha ez a föld valakinek nem elég fontos ahhoz, hogy áldozzon érte, van-e erkölcsi joga szavazni menni, vagy egyszerűen csak magyarnak nevezni magát?

Akkor kifogytam a kérdésekből. Nem is volt szükség többre. A kívánt hatást elértem. Talán átértékelte álláspontját, talán nem. Hogy miért írtam le mindezt? Ritkán adódik, hogy az embernek eszébe jussanak azok a gondolatok, amikre az adott alkalommal leginkább szükség van, és ezeket szóban, megfelelő időben, meg is tudja fogalmazni. Velem most ez történt, és megkönnyebbültem tőle. Tekintve, hogy beszélgetőpartnerem a kérdésekre eleinte azokat a válaszokat adta, amikre számítani lehetett – nem ostoba volt, csak meggondolatlan –, később pedig már meg sem szólalt, csak kínosan feszengett, nem vezette senki félre a kérdések fonalát. Kifejtésre került az, ami mindenki számára egyértelmű, ha logikusan áttekinti az eseményeket. Akkor nem hangzott el, de még ide kívánkozik néhány kérdés. Ha valaki egy országnak állampolgára, és vezető politikusa, elvárható-e tőle, hogy mindig hazája érdekében cselekedjék? Állítólag szabad országban élünk. Politikai üldöztetésre hivatkozva senki sem kénytelen elhagyni e földet. Ahová születünk, olyan állampolgárok vagyunk. Erről egyikünket sem kérdezték meg születésünk idején. Ha azonban más állampolgárságot választ valaki, annak oka van. Lehet véletlenül félrenyelni, megbotlani, vagy leejteni valamit, de hazát csak szándékosan választunk. Felvetődik tehát a kézenfekvő kérdés, hogy mennyire megbízható az a kormány, amelyiknek több tagja idegen államnak polgára? Ha az a másik állampolgárság nem jelent neki sokat, akkor miért feltételezzük, hogy a magyar iránt másként érez? Fordított esetben pedig elgondolkodtató, hogy vajon milyen érdekeket szolgál munkásságuk? Ez persze nem valódi kérdés. Csak szét kell nézni a válaszért, és mindjárt kitisztul a kép.

          A fenti történet után elgondolkodtam azon, hogy vajon hogyan jutottunk el idáig. Hogyan lehetséges, hogy a tömegek egyébként lelkes alkotóelemei néhány kérdés útján kijózanodnak, mégis elég sokan vannak ahhoz, hogy a kisszámú tömegmanipulátor – kampányfőnökök, reklámszakemberek, műsorvezetők, szerkesztők – bármit megszavaztathat velük, amit csak a megrendelőik érdekei diktálnak? Félelmetes dolgok ezek, főleg ha figyelembe vesszük, hogy ennek az országnak bármilyen tekintetben nagyon bonyolult az összetétele. Bonyolult összefüggéseket pedig csak kellően felkészült gondolatvilággal, fejlett mentális képességekkel lehet áttekinteni, megérteni. A lakosság összetétele pedig nem ilyen, és a helyzet folyamatosan romlik. Ha azt a kérdést teszem fel, hogy ki is a magyar, a választ egyértelműen nem is tudnám megadni. Ezt meg kell élni! A politikai konformizmusnak pedig arra van szüksége, hogy azok a válaszok, amelyek egy mondatnál, azon belül öt szónál hosszabbak, ne legyenek meghallgatva. Jelen körülmények és az iskolarendszer alakulásának folyamata ebbe az irányba vezeti a népet. Ebben az országban már annak is hazudnia kell a választási siker érdekében, aki különben valóban jót akar, mert a valódi problémákat, és azok szándékozott megoldásait már nem sokan képesek felfogni.

Hogy mi is a valódi probléma? Ez is összetett, de talán a megoldása – bármily távoli is – nem olyan bonyolult. A napi politikában rendet tenni már nem lehet, mert szakmává nőtte ki magát a hazudozás, a csúsztatás, mások lejáratása, olyan múltbeli botlások felnagyítása, melyeket, vagy ahhoz hasonlókat mindannyian elkövettünk, valós jelentőségük pedig igen csekély. Nincs azonban tisztelet senkivel szemben sem. Már a halottak becsülete sem szent. Persze nem az elévülhetetlen bűnökről, és azok elkövetőiről beszélek, hanem azokról, akik csak azért kerülnek rövid időre haláluk után reflektorfénybe, hogy egyesek kicsinyes napi politikai érdekeit szolgálják (Teller). Az már külön elgondolkodtató pikantéria, hogy vajon melyik politikai irányzat szeret ilyen módszereket alkalmazni.

Ahhoz, hogy végre rend legyen, - meglátásom szerint – vissza kell menni az időben arra az állapotra, amikor még meg lehetett nevezni a tolvajt, betörőt, gyilkost, amikor még nem jelentették fel a szülőt, mert szemtelenkedő gyermekét szájon vágta, amikor még becsülete volt annak, aki segített a másik emberen, és nem kellett tartani csapatokban kötekedő hordáktól, mert a rendőrség a dolgát végezte, és nem illegitim vezetők személyes érdekeit védte a jogosan felháborodott tömegekkel szemben. Ezt az időt persze többen többféle módon datálnák, de az egészen biztos, hogy néhány évtized nem elégséges.

 Fogarasi Miklós  (FMJ)