Lassan lecsengenek az elborult frázisok, de még élő a téma. Az egész olimpiai felhajtás számomra eldönthetetlen kérdéseket vetett fel. Hagyjuk most a politikai lózungokat, azokat az unalomig ismételt, egyetlen hangoztató által sem komolyan gondolt süketeléseket, amikkel a közvélemény formálgatása történt! Azokra a kérdésekre gondolok, amik valós mértékben befolyásolhatják, vagy befolyásolhatták volna a megítélésünket, az országképet, amik az önbizalmunkat, az önazonosságunkat, az erőnkbe vetett hitet, realitásérzékünket, a dolgok fajsúlybeli különbségének megítélését, de legelsősorban a mindennapi életünkre való kihatást jelentik.

Könyvnyi terjedelemben lehetne írni a téma részletes elemzését, melynek egyes részletei is megérnének egy újabb elemzést, ezért csak a nagyobb témákra kívánok rámutatni.

Az egyik ilyen, hogy bár rendkívül sajnálatosnak tartom, de tény, hogy a nemzetközi életben felmutatott eredmények akár tényleges eredményeket, akár eseményeket jelent, mindig motiválóan hatottak az adott téma művelésére. Szinte teljesen mindegy, hogy művészetről, kutatásról, felfedezésről, vagy épp miről van szó, azok az országok, régiók, területek, amelyek valami kiemelkedőt tudnak/tudtak felmutatni, mindig nagy utánpótlást generáltak a felnövekvő nemzedékben.

Némi magyarázatra szorul talán, hogy ezt miért tartom sajnálatosnak. Azért, mert ezek a példán generálódott megmozdulások nagyobb részt nem az adott személyek belső indíttatásából táplálkoznak, hanem csupán a példa követéséből. Tudatában vagyok, hogy ez kétélű fegyver, mert valamilyen szinten mindannyian példákat követünk, még akkor is, ha az adott példa a saját ideálunk, elgondolkodtató, hogy jól építkező társadalmat tartunk-e fenn, ha az ifjú generáció nem találkozik elegendő, és elég sokféle példával ahhoz, hogy felismerhesse közöttük a számára megfelelőt, így kénytelen abba kapaszkodni, ami épp felvillan a láthatáron?

Az élsport talán a legveszélyesebb ezek között a példakövetések között, hisz egy kutatás több kutatót is igényel, így a másodrangú is hasznos eredményekkel járulhat hozzá az alkotáshoz, mint ahogyan a művészet sem csak a legkiválóbbakat jegyzi, az élsport sosem szól azokról a százakról, ezrekről, akik ugyan olyan lelkesedéssel és kitartással vetették magukat az edzések embert próbáló világába, és áldozták szabadidejüket, gyerekkorukat, ifjúságukat a remélt eredmény oltárán, mint a későbbi bajnokok, de a kevéssel gyengébb (evvel együtt még akár kimagaslónak is tekinthető) adottságaik adott időszakban nem tették lehetővé az áhított dobogóra való felkapaszkodást. Ezzel persze nem a bajnokaink eredményeit kívánom relativizálni, de épp a legutóbbi Olimpia pontozási anomáliái mutattak rá a felkészültség és az eredmények közötti nem feltétlenül következetes összefüggésekre. Sajnálatos tehát, hogy az emberek nem azért sportolnak, mert mozogni jó, nem azért, mert az egészségük megőrzése érdekében nem elég csak a kattintóizmaikat megmozgatni, azért sem, mert a rendszeres testmozgás sok évvel képes kitolni a gyógyászati segítség igénybevételének szükségletét, hanem azért, mert vannak az élsportban példaképeink. Ez sajnálatos, de ha ez az ára, hát legyen.

Másik mérlegelési szempont a gazdaságosság. Nehéz megállni, hogy mértéktartó válaszokat adjon az ember azokra demagóg „érvekre”, amik sok esetben fényképekkel illusztrálják az olimpiai rendezés értelmetlenségét, és deficitességét. Ezek a fotók sosem mutatják az olimpia kapcsán megépült, és azóta is használatban lévő autópályákat, gyorsvasúti kapcsolatokat, kiépített szálló és üdülőterületeket, lakóparkká, szociális lakónegyeddé minősített olimpiai falvakat, csupán néhány valóban szükségtelenné vált pusztulófélben lévő létesítményt. Legyünk azonban szélesebb látókörűek! Vegyük észre, hogy egy nemzetközi esemény, legyen az akár sportrendezvény, úgy hat egy ország ismertségére, mint egy különösen jól sikerült reklámfilm egy akármilyen középszerű lényegtelen termékre. Felpezsdíti a keresletet. A demagóg érvelések valamiért sosem tartalmaznak tényeken alapuló részletes közgazdasági elemzéseket. Hogy ez miért szembeötlő? Mert a tapasztalatok az ellenző elemzések ellen dolgoznak. Magyarország mindig is jól profitált a rendezvények által generált idegenforgalomból. Mindegy, hogy F1, vizes VB, evezősverseny, bármiről is legyen szó, összességében az esemény kapcsán megemelkedik az ország bevétele, és a lecsengés is sokáig tart. Lehet persze avval érvelni, hogy a bevételekből le kell vonni a kiadásokat, és ez így helyes is, de nem ilyen egyszerű. A bevételeket ugyanis a külföldiek hozzák. Ők azért a pénzért a saját hazájukban dolgoztak, majd elhozzák hozzánk, hogy itt vegyenek belőle szállást, élelmet, szuvenírt. A beruházás pedig nálunk készül általunk, tehát a saját kapacitásainkat köti le, az itteni építőiparnak ad munkát, az itteni építőanyaggyárak termékeit használja fel, az itteni munkások kapnak belőle fizetést, az itteni építőgép kölcsönzők és kereskedők profitálnak belőle, tehát bizonyos szempontból a kiadás sem olyan megterhelő, mint amennyire azt politikai síkon egyesek bemutatni igyekeznek.

Nagy téma még a korrupció kérdése. Ezt sem árt némileg higgadtabb fejjel vizsgálni. Vajon mennyire valószínű, hogy ha a politikai krém el akar lopni egy bizonyos összeget, akkor azt nem teszi meg, ha elmarad az olimpia? Mennyire lehet épkézlábnak tekinteni egy olyan érvelést, hogy azért ne legyen olimpia, mert ezzel meg lehet akadályozni bizonyos személyek indokolatlan gazdagodását? Tényleg vannak olyan naiv emberek, akik elhiszik, hogy ez az esemény jelentette volna az egyetlen és soha vissza nem térő lehetőséget bizonyos személyek politikai/gazdasági befolyásának megalapozására? Persze nekem sincsenek illúzióim. Pontosan tudható, hogy egy akármilyen beruházás bizonyos csinos része elvtelen utakon kerül magánzsebekbe. Ez ugyan nem szép, nem jó, de tényleg az a megoldás, hogy nem csinálunk semmit, mert a semmiből semmi sem lopható el? Tényleg van olyan ütődött ember, aki elhiszi, hogy csak nálunk van korrupció, hogy a nyugat fejlődését nem kísérték, és kísérik még ma is akkora korrupciós botrányok, amihez képest az egész magyar politikai/gazdasági elit csak ipari tanuló? Mégis vannak beruházások, vannak nyomozások, néha még felelősségre vonások is, majd finomodnak a lenyúlási technikák, és megy minden tovább újra és újra. A lehető legostobább megközelítés, hogy azért ne csináljunk valamit, mert az vélhetően valakinek aránytalanul sokat kedvez.

Biztonsági szempontból is vizsgálandó egy kiemelt nemzetközi esemény rendezési ötlete. Elnézve a brüsszeli, párizsi, berlini terroreseményeket, komoly fejtörést okoz, hogy ha ezek az anyagilag jól elengedett országok képtelenek olyan titkosszolgálatot fenntartani, ami lehetetlenné teszi ilyen események előfordulását, akkor vajon a mieink alkalmasak-e rá. Még aggasztóbb az az információ, ami avval kapcsolatban lebbent fel, hogy talán mégis elejét tudták volna venni, de a különböző országok titkosszolgálatai „biztonsági” okokból nem osztják meg egymással a nyomozásaik eredményét. Paradox módon azért kellett több tucat embernek meghalnia, mert ez így volt „biztonságos”. Vajon mi lett volna, a kockázatos, vagy esetleg a tragikus? A valós probléma azonban az, hogy ha a veszélyeztetett országok titkosszolgálatai egymás előtt rejtegetik féltékenyen a titkaikat, akkor vajon mennyiben járulnának hozzá a mi olimpiánk biztonságához? Vajon számíthatnánk-e a tevékeny közreműködésükre, vagy csupán reménykedhetnénk, hogy talán senki sem itt akarja megváltani a beugrót vélelmezett túlvilági jólétéhez? Valójában ez az a téma, ami nagyon elbizonytalanít az olimpia akarásának területén. Biztosan kell-e nekünk egy ekkora kockázat? Valóban megér-e nekünk egy elvitathatatlanul nagy ismertséget biztosító sportesemény néhány esetleges áldozatot? Tudunk-e még ebben a gátlástalanságig elanyagiasult világban tiszta fejjel gondolkodni, és egy pénzben ki nem fejezhető, de értékben nagyságrendekkel fontosabb szempontot előtérbe helyezni a várható haszonnal szemben?

Ezek a fenti szempontok arra az álláspontra helyeztek, ahogy Moldova kamionosai mondják: „úgy akarom, ahogy lesz”.

Vizsgálni kell továbbá az alkalmasság kérdését is. Ez egy elég abszurd megközelítés. Annál is inkább, mert ugye bárki gondolhat egy nagyot, és rendezhet valamilyen tornát. A nevező versenyzők majd minősítik a jelentkezésükkel, hogy azt mennyire veszik komolyan. Rendezhetünk kajakversenyt, vívóbajnokságot, maratont, bármit. Ha úgy véljük, hogy képesek vagyunk rá, akkor tehetjük. Ha sokunk úgy gondolja, hogy nem, akkor módja van megakadályozni. Mondjuk népszavazással. Majd eldől, hogy kik vannak többen, és aszerint lesz, vagy nem. A nagy különbség azonban az, hogy olimpia ügyében csak jelentkezni lehet. Az alkalmasságot nem mi döntjük el. Persze a döntés körül is lehetnek furcsaságok, de akkorák nem, hogy egy alkalmatlan ország rendezési jogot kapjon, legfeljebb akkora, hogy két alkalmas közül a vitathatóbbhoz jusson a jog. Ebből viszont az következik, hogy aki avval érvel az olimpia ellen, hogy nem vagyunk alkalmasak a rendezésre, az logikailag hazudik, aki meg felül neki, az egyszerűen nem gondolkodik. Ha ugyanis valóban alkalmatlanok lettünk volna, akkor nem kapunk jogot, Ha azonban nem kapjuk meg a rendezési jogot, az két dolgot jelenthet. Vagy valóban alkalmatlanok vagyunk, de akkor meg minek cirkuszolni, vagy mások még alkalmasabbak. Tisztességes versenyben nem szégyen veszíteni. Ami szégyen, az a versenytársak nyilvános lábon lövése az ellenfelek szeme láttára. Evvel el is jutottunk az egész történet legmocskosabb tényezőjéhez.

Meg kell említeni egy botránykövet az olimpia felé vezető, pontosabban már azt elkerülő úton. Ez a botránykő pedig az egész esemény megtorpedózása. Ugyanis nem az a baj, ha valakik nem értenek valamivel egyet. Az sem baj, ha ezt szóvá is teszik. Demokráciában élünk, miért ne tehetnék? A stílusból viszont nagyban meghatározható annak eredete. Mert vajon akkor kezdtek népszavazási kezdeményezésbe, amikor a parlament elhanyagolható ellenszavazattal, tehát az ellenzék túlnyomó többségének támogatásával évekkel ezelőtt megszavazta a rendezésért induló versenyben való részvételt? Nem. Arról szólt a fáma, hogy szavazni akarnak róla, vagy arról, hogy szavazzuk le? Bizony, ez utóbbiról, hiszen miért az volt a szlogen, hogy Nolimpia, és nem az, hogy akarjuk-e? Persze a pacipata megint kilóg. Pontosan tudták, hogy nem kap rendezési jogot olyan ország, ahol akár csak kevesen is vitatják annak szándékát. Azt is pontosan tudták, hogy egy népszavazáson amúgy rendesen elhasalnának. Én magam ugyan a fentebb írt okok miatt ezúttal nem éltem volna véleménynyilvánítási jogommal, meggyőződésem, hogy ez a stílus nem demokratikus, mert a körülményekkel való olyan visszaélés, ami bármilyen eredmény esetén ugyan azon kész tények elé állítja az ellenfelet, nem lehet demokratikus. Mivel azonban ennek ellenére demokratikus jogokkal magyarázzák az akciójukat, komolyan felvetődik a kérdés, hogy ennyire ostobák, vagy ami valószínűbb, ennyire gátlástalanok, arrogánsak, szűklátókörűek? Képletesen leginkább úgy lehetne leírni az esetet, mintha egy reptéri buszjáraton az egyik szorongó utas nem úgy akarná a félelmeit eloszlatni, hogy még induláskor szól a söfőrnek, vagy kikéri a többi utas véleményét, hanem félúton egy kemény tárgyal kiüti a szélvédőt, mert így biztosan lemaradják az indulást. Avval együtt, hogy nem tudnék elég meggyőzően állást foglalni sem az olimpia mellett, sem ellene, ez a fajta viselkedés csak egy gusztustalan patkány banda képét rajzolja ki. Undorító színtársulat.

Fogarasi Miklós ( F. M. J. )