Barlangrajzok, ősi szobrocskák, oszlopfaragások, falfestmények, frízek, timpanonok, istenábrázolások, templomi freskók, díszesen épített középületek, stílusok, és irányzatok. Mióta a civilizált ember létezik, alkot is. Sőt, hol volt még civilizált, mikor már vadászatokat ábrázolt a barlangja falán? De már alkotott.

Nem vagyok jártas a művészetekben, izmusokban és áramlatokban, meterekben és ecsetkezelésben, de nekem, mint szemlélőnek talán nem is kell. Remekül tud kommunkiálni az is, aki nem ismeri fel a szófajokat. Egész más dolog alkotni és szemlélni, mint az eszközt szakérteni. 

Azt figyeltem meg, hogy egészen az ősközösségig visszanyúlva, és a művészeteket a közelmúltig szemlélve mindig funkcionális alkotásokat találunk. A barlangrajzoknak céljuk volt, nem csak úgy festegettek a falra. Része volt a rítusoknak, a varázslatnak, ami hitük szerint sikeresebbé tette a vadászatot. Aztán a nagy folyó menti civilizációk, majd birodalmak, mind-mind valamilyen konkrét céllal készítettek műalkotásokat. Természetesen remekül lehetett volna élni egy korinthoszira faragott oszlopfő nélkül is, itt a cél csupán a díszítés, a gazdagság hangsúlyozása volt, de természetesen az is egy cél. A céloknak nem kell feltétlenül pragmatikusaknak lenniük. Az azonban szembeötlő, hogy aki az alkotásokat elképzelte és megrendelte, az bizony nem a művész volt, hanem a varázsló, a törzsfő, a főpap, a király, az uraság, vagy csupán a gazdag úr. Mondhatni, az elképzelés adott volt, a megrendelő képzelte el, és a művész, mint egyfajta szakember, megvalósította a megrendelő álmát. Hogy milyen arányban jól, vagy rosszul, azt így utólag olykor évszázadok távlatából nem tudhatjuk, de gondolom akkor se fizettek a kontár munkáért. Ha azon a freskón nem volt kivehető, hogy mit ábrázol, és ha mégis, de nem úgy ahogyan az egyezség szólt, akkor bizony a fizetség elmaradt. Jó esetben, de még súlyosabb következménye is lehetett. 

Nem is tudom, hogy vajon a szó modern értelmében nevezhetjük-e művészetnek? Nem volna-e kifejezőbb az ábrázoló-, vagy díszítőmester kifejezés? Tehetség nyilvánvalóan kellett hozzá. Anyagismeret, hogy miből mi készíthető. Stílusérzék, hogy amire szerződik, az esztétikus legyen, különben hamarosan más megrendelést nem biztos, hogy kap. Az eszközök ismerete is fontos, nem mindegy, hogy milyen anyagot milyen stádiumában mivel munkálunk meg. Összességében mindezek az elvárások minden más szakma gyakorlójával szemben is elvárások voltak, és még ma is azok. 

Na de akkor hogyan jutottunk el a modern művészetig? Igen, arra a rettenetre gondolok, amire elborult sznobok műértő hümmögéssel bámulnak elismerően, miközben épp egy taknyos zsebkendőt, egy kezdő lakatosgyakornok ívfényfogási próbálkozásainak siralmas eredményét, vagy egy kiborult tojástartó rommá tört tartalmába tunkolt felmosórongy gusztustalan összképét szemlélik. 

Én magam úgy gondolom, hogy ha valami funkcionális, akkor elsősorban legyen alkalmas, és ha van rá lehetőség, hát lehet szép is. Díszes kovácsoltvas kapuk, hímzett népviselet, faragott használati tárgyak, festett bútorok. Nem minden díszíthető. A statikai számítások, a meteorológiai megfigyelések, a gépszerkezetek, dugattyúk, hajtókarok, csapágyak és csapágyházak, nem épp a művészet kiteljesedési területe, de ezek mind a funkcionális világ részei. Ha valaminek nem az a feladata, hogy segítsen valamit megoldani, betöltsön egy szükséges funkciót, akkor átlépünk a művészet világába. Ugyan úgy, ahogy a tulipános láda elsődleges funkciója, hogy láda, és mellékesen díszes is, a művészetnek is feladata, hogy díszítsen, ábrázoljon, szórakoztasson, és ezzel betöltsön egy funkciót. A vegetatív lét feletti világ funkcióját. Hogy egy szép épület, egy gondozott park, egy köztéri szobor, egy festmény, vagy egy színielőadás által minőségibb életünk legyen, mint a puszta lét fenntartása.

Ha az ábrázolás művészete tehetség nélkül elsajátítható tevékenység lenne, mint egy téglafalazat építése, a halászháló kötése, a gyékényfonás, vagy a gépírás, akkor csupán ízlésbeli elhatározás kérdése lenne, hogy épp kiből lesz művész. Hát ez bizony nem így van. A művészethez tehetség is kell, és talán itt van a probléma. A hétköznapi ember látásmódja, amivel a világot szemléli, bizony elég jól láthatóan eltér a művészekétől. Sokat nem ismerek, de párral már volt módom találkozni. Ami azt illeti, egyik sem volt normális. Nem arról volt szó, hogy ne tudtak volna gondoskodni magukról, bár néha vetődtek fel kételyek, egyszerűen csak nem ezen a világon léteztek. Annyira egyiket sem ismertem, hogy kiderüljön, hogy neveltetési problémák, traumák, vagy vele született deformitások eredménye, de mindegyik jól észrevehető problémákkal küszködött. Ilyen emberek minden korban minden földrajzi környezetben léteztek, és a társadalom volt számukra a gyógykezelés. A tehetségüket a megrendelők ízlésének szolgálatába állítva értékes műalkotásokkal gazdagították a világot. Pár évtizeddel ezelőttig. Akkor viszont kisiklott a művészkedés vonata. A tárgyak, az épületek, puritánná váltak. Nem díszítették, nem költöttek az esztétikára, nem adtak a megjelenésre. A világ szabadjára engedte tehetséges alkotóit, akik viszont szélnek eresztett céltalan bolondokként önmegvalósításba, önkifejezésbe kezdtek. Hogy mi lett belőle? Hát modern "művészet".

Nem díszes, nem szép, nem kifejező - ha mégis, az talán még rosszabb -, nem esztétikus, és nem szórakoztató. A művészekhez hasonlóan elborult személyiségek perverz fantáziájának talán ad táplálékot, de ízlésesség szempontjából visszataszító. Nem hordoz, és nem közvetít értéket. Egyre elborultabb, normát vesztett elmebetegek módjára kergetik őrületbe az őket elhanyagoló, tehetségüket már igénybe nem vevő világot. Meghalt a művészet, megölték a művészek, de az ítéletet a szépre már az igényét vesztett  társadalom mondta ki.

Hát itt tartunk most.