Szösszenet a párkapcsolatokról.

Gyermeket vállalni az élet egyik legfontosabb, legfelelősségteljesebb, legtöbb kihívást, fáradságot és legtöbb szép emléket hozó feladata. Sokak szerint az élet értelme. Ezzel az állásponttal nem tudok azonosulni, de ide vágó nézeteim egy másik fejezet tárgyát képezik. Helyesen talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy sokak életének értelme a gyermek. Itt azonban meg kell jegyezni, hogy nem mindenkié! Ezért is sajnálatos, hogy mégis egyfajta társadalmi elvárás teljesítéseként fogják fel sokan, és ennek megfelelően is kezelik. A gyereket babának, plüss-macinak, veterán autónak, szobakutyának vagy túrasátornak tekintik, amivel kedvtelésükre szórakozhatnak, ha hangulatuk úgy hozza, esetleg eldicsekedhetnek vele társaságban. Tudomásuk van róla, hogy ez kevés, mondjuk úgy, hogy ezen felül némi karbantartást igényelnek, hát vesznek neki ezt-azt, fogadnak gyerekpásztort, esetleg rábízzák a nagyszülőkre, később a számítógépre, majd nélkülözhetetlenségük teljes meggyőződésével rohannak pénzt gyűjteni, hogy a többi társadalmi elvárás is mielőbb pipát kaphasson a zsebfüzetben.

Micsoda tévedés! Egy átlagos ember ennél nagyságrendekkel kisebb jelentőségű dolgok előtt is hosszasan mérlegel, számításba vesz lehetségest és valószínűtlent, olvas és érdeklődik, majd nehéz döntés után megpróbál a lehető legjobban megfelelni a választásának. De vajon mi van a családdal? A család alapja a párkapcsolat. Ezen, remélhetőleg nem sok minden megmagyarázni való van. Most itt nem a kivételekkel kívánok foglalkozni, hiszen bárkit érhet baleset, utolérhet betegség, tragédia, és persze van, aki szándékosan tesz csonkává egy családot. Az azért több mint biztos, hogy a megfelelő társ kiválasztása már eleve több figyelmet igényel, mint amennyit az átlag áldoz rá. Nem kell meghatározásokat tenni. Nem lesz jó társ abból, akinek mondjuk a haja színe ilyen vagy olyan. Azért, mert X-nek Y tökéletes társa, nem biztos, hogy Z-hez is illene. Régen ezt úgy mondták, hogy minden zsák megtalálja a maga foltját. Nagyon igaz, ha a kapcsolat jól működik, mert akkor megtalálta valóban. Mindegy, hogy együtt hajóznak a tengereken, vagy isznak a kocsmában, párkapcsolat szempontjából kiváló. Ha azonban a felületes párkeresés mégsem hoz véletlen sikert, akkor jönnek a problémák.

Maradva a példánál, leszögezhető, hogy zsákfoltozáshoz véletlenül csak akkor találhatunk megfelelő foltot, ha egyforma zsákok egyforma sérüléseit szeretnénk egyforma és megfelelő flekkekkel javítani. Hát nem nevetséges? Nincsenek egyforma emberek és a foltok is különböznek. Ha nem figyelünk a részletekre, hiába a foltozás, használhatatlan lesz az eredmény, ahogyan a párkapcsolat sem működhet egymás kölcsönös kiegészítése, figyelembevétele nélkül.

A társadalom teli van tanácsokkal a tekintetben, hogy egy jó házasság alapját miben is kell látnunk. Túl azon a tényen, hogy ezek a tanácsok korokkal változnak, valamiért a tanácsadók tévedhetetlennek tartják magukat önnön vélekedésük tekintetében.

Bár jelen korunk annyi visszásságot hordoz magában, hogy jobban elgondolkodva azon a mérlegen, ami korábbi időkhöz viszonyított előnyeit és hátrányait latolgatja, nem biztos, hogy a változás megérdemli, hogy fejlődésnek tituláljuk. Az azért leszögezhető, hogy a változások bizonytalansága fényében bizonyos szakmák ismerete már nem vetíti előre a későbbi jólétet. Gyakorlatilag nincs értelme az eljövendők létének biztosítása érdekében félretenni saját igényeinket. Azok a szempontok, amik régen alapjait képezték a párválasztásnak, például rang, föld, hivatal, mára megkoptak. Élénken emlékszem, amikor középiskolás koromban csodálattal tekintettünk azokra az elektronikai műszerész tanuló társainkra, akikről állította a világ, hogy övék a jövő, mert a sok kütyü, ami a világot egyre inkább elárasztja, drága dolog és sérülékeny, javításuk pedig speciális szakértelmet igényel. Akkortájt ők voltak a jövő felső középosztálya, akik nélkül megáll a világ. Huszonöt év telt el. A tudásuk a piacon értéktelen. A sok elektronikai kütyüt számítógépek tervezik, és ha már benne vannak, a szomszéd helyiségben rögtön le is gyártják fillérekért, majd beleszerelik egy dobozba, hogy a felhasználónak ne szoruljon a körme alá. Így lettek a jövő menőiből a jelen vesztesei. Ugyanakkor nem lehet megfelelő szakembereket találni hétköznapi feladatokhoz, mert képzésük úgy elsatnyult, hogy képtelenek a színvonalas munkavégzésre. Hiába fizetném meg őket, nem tudják megoldani a feladatot.

Mára már nem tudhatjuk, hogy ki hozza el számunkra a létbiztonságot, de ha már így van, legalább használjuk ki a helyzet előnyeit. A klasszikus szempontok elsikkadásuk folytán háttérbe szorulnak, és így minden lelki zsák megkeresheti a maga lelki foltját. Keressünk megfelelő párt magunknak, hozzánk illőt. Nem, nem fogok tanácsokat adni. Talán csak annyit, hogy nem kell tanácsokat megfogadni. Nem azért, mert nincsenek szempontok, hanem mert a szempontokat mindenki maga tudja magának meghatározni, miután őszintén magába nézett.

Okfejtésem azért lehet talán megalapozott, mert az én házasságom jól sikerült. Az idő persze még sok mindent hozhat, de mivel már a huszadik évfordulón is messze túl vagyunk, a világ változásai pedig már sok próba elé állítottak, de a kapcsolat mégis jól vizsgázott, valamint manapság már fehér holló számba megy az első házasságban és azóta is harmóniában megélt ilyen hosszú idő, talán elmondhatom, hogy a párválasztás kellő megalapozottsággal történt.

Mindenekelőtt nem árt tudni, hogy zsákok vagyunk-e, vagy inkább foltok? Nem mindegy! A zsák hordja, mert hordania kell a foltot, és nem fordítva! A zsákság alapja a felelősség, a foltságé a bizalom. A zsák használhatóságát a folt biztosítja, a folt biztonságát pedig a zsák. A zsáknak tisztában kell lennie azzal, hogy milyen zsák? Kukoricászsákba nem lehet lisztet tenni, mert átfolyik rajta. Fordítva megy ugyan, de rossz a hatásfok. Egy sebészorvos nem akkor nyújtja emberi teljesítményének legjavát, amikor ragtapaszt tesz egy erdei tüske szúrta sebre. Nem mintha gondot okozna, de ha ez teszi ki a tevékenységét, akkor az egy idő után komoly gondok forrása lehet. Ha már tudjuk, hogy milyen zsákok vagyunk, akkor nagyjából azt is tudhatjuk, hogy mire vállalkozhatunk. A foltnak ugyanis fontos, hogy jól érezze magát foltként! Vannak foltok, akik előkelőbb zsákra szeretnének varródni, mint amire valók. Persze egy jól szabott, tetszetős folt sem tűnhet rossznak adott pillanatban egy egyszerű zsákon. Egy öntudatos zsák azonban nem feltétlenül büszkeségből, de nem árt, ha kikerüli ezt a lehetőséget. Egy zsák a többi hasonló zsák között nem valószínű, hogy jól érzi magát megjegyzésektől körülvéve. Ehhez nagyon nagy lelki erőre van szükség. Persze a foltnak sem könnyű, ha úgy érzi, hogy a zsákja miatta lett rosszallás tárgya, valamint bizonyos szempontból egyedül is érezheti magát. Nézhetjük fordítva is. Tehetjük a zsákot a foltok szerint rendezett raktárba, amiben a zsákok különböznek jelentősen egymástól, merthogy egyenjogúság van, de ez még talán rosszabb. Lefordítva a társadalmi példákra, ekkor jönnek a válságok, züllések, válások. Ha pedig már utódok is jöttek a világra a rosszul megalapozott kapcsolatból, az már nem csak a felek lelki szenvedését, hanem a gyerek(ek) tragédiáját is jelenti.

Napjainkban a népesség fogyásáról beszélnek, nyugdíjkasszáról, meg statisztikáról. Van aki „önmegvalósítást” emleget, olyan is akad, aki először az anyagi körülményeket akarja megteremteni. Van mit megmosolyogni rajta, hiszen egyik sem mondja, hogy pontosan mit is takar a cél, vagy, hogy cca. 20 éven át biztos jövedelme lesz. Nem is mondhatja. De ezek csupán kifogások. Egy értékrendjét vesztett társadalom magyarázkodása. Szerintem a családot, mint olyat, alanyi jogon nem kellene támogatni. Így van, aki a kevés támogatásért szaporodik, míg mások a támogatás kevésségére hivatkozva odázzák a családalapítást, pedig talán nem is nekik való, ha nem ez számukra a legfontosabb. Ha megszűnne a támogatás, megszűnne a felemás helyzet is. Az alapítana családot, aki elhivatottsággal, kellő érettséggel és felelősségtudattal rendelkezik. A támogatás persze szükséges, de konkrét célokért lenne. Gyerekkocsiért, gyerekülésért, menzáért, könyvutalványért, kollégiumi díjért, stb. Mivel bárki megkaphatná, így nem lenne piacképes, ám mindenkinek lenne, akinek szüksége van rá. A karrieristák építhetnék a karrierjüket, a kalandorok kalandozhatnának, az elhivatott szülők pedig nevelhetnének egy egészségesebb lelkületű társadalmat. A finanszírozás átalakulna, de a ráfordítás nem változna. Csupán a társadalmi öntisztulás folyamatai indulhatnának el végre. Egy darabig a népesség fogyását idézné elő, de utána már egy helyesebb szemlélet lenne uralkodó a társadalomban. Az emberek párt választanának maguknak a céljaikhoz vezető útra kísérőnek. Ki a munkahelyi, társadalmi előmenetelhez, ki a családi élethez, ki-ki a vágyainak, igényeinek megfelelő szempontok szerint. Megfontoltan, őszintén, szeretetből.

Fogarasi Miklós (FMJ)