Magán-galaxisom

Hamar, hamar.

- Hahó Tata! Tata, megjöttem. Hol vagy?

- Itt vagyok, Tomi. Ne kiabálj!

- Szia Tata. Mit csinálsz ott?

Tata hunyorogva lépdelt felfelé a pince lépcsőjén, közben rögtön magyarázta is ott tartózkodásának okát.

- Tavaszodik, ilyenkor lecsírázzuk a krumplit, hogy tovább legyen jó. Azt csináltam, de úgy kiabálsz, hogy még a pince is zeng tőle. Na mindegy, majd később folytatom. Mesélj, mi újság.

- Hát, nem sok jó. Jön a szünet, és én itt akartam lenni nálad, de anyu azt mondta, hogy amíg a kötelező olvasmánnyal nem végeztem, addig nincs szünet.

- Hát, nem kellett volna azt már korábban elolvasni?

- Jaj, Tata. Az olyan unalmas. Az első tíz oldalt le lehetett volna írni tíz mondatban és kész. Minek annyit olvasni?

- Azért, hogy ne csak pár oldalas műveket ismerjetek, hanem megtanuljátok élvezni az irodalmi nyelvezetet is.

- Hát én nem élvezem. De sebaj, a Gyufa majd átküldi a linkjét a tömörített változatnak, azon hamar túl leszek, azután már jöhetek is.

- Hogy mit csináltok? Gyufa, link, tömörített változat. Na mesélj, miről van szó?

- Hát arról, hogy a kötelező olvasmányok le vannak rövidítve. A Gyufa az osztálytársam, és ő fogja elküldeni a linket, ahonnan a netről le lehet tölteni a szöveget. Benne van az egész sztori úgy, ahogyan le kellett volna írnia az írónak ahhoz, hogy hamar el lehessen olvasni, és akkor nem menne el annyi idő fölöslegesen.

- Értem - mondta Tata, és gondterhelten megsimogatta borostás állát. - Na és mennyi idő van még a szünetig?

- Két hét, addig még nem kell belekezdenem.

- De gondolom, nem is tilos. Szerintem jobb lenne mégis, ha inkább elolvasnád rendesen. Nem minden könyv tetszik mindenkinek, de azért mégiscsak el kell olvasni mindenféléből egy keveset, hogy megtudhassuk, hogy végül is melyik a legjobb.

- Á Tata, én már döntöttem - mondja Tomi hetykén, mint aki minden problémára tudja a megoldást. - Most szép idő van, süt a nap, és lehet, hogy a szünetben esni fog az eső.

- Ebben igazad van. Tudod mit, ha már ilyen gyönyörű idő van, akkor használjuk ki egy kis kirándulásra!

- Ez az Tata, menjünk. Egész télen erre vártam. Hová menjünk?

- Szerintem, szerintem - hümmögött az öreg, - szerintem mondjuk, mondjuk nézzünk szét a kilátóból a Kopasz-hegyről. Na, mit szólsz hozzá? - csattant ki Tatából a hírtelen jött ötlet, és már láthatóan kezdte is tervezni a részleteket.

- Viccelsz Tata? Az nagyon messze van. Tavaly is két nap volt, mire oda-vissza megtettük.

- Tavaly igen, de most másként csináljuk.

Tomi szeme felcsillant, szereti az új dolgokat. Kirándulás Tatával a Kopasz-hegyre a kilátóhoz. Ez igen csak jól hangzik. Csuda jó kedvvel szaladt be a házba, ezt a Mamának is hallania kell.

- Szia Mama, megyünk a Kopasz-hegyre Tatával a kilátóhoz. Már alig várom a reggelt.

Tata ekkor lépett be az ajtón.

- Reggelt? Hiszen most is reggel van még, bár elég késő. Menjünk inkább most.

Tomi szeme kerekre nyílt.

- Most? Ennyire rövid utat is ismersz?

Mama sanda pillantásokat vetett Tatára, de nem szólt egy szót sem. Kótyagos vén bolond - gondolta -, ugratja itt ezt a gyereket, azután majd nekem kell vigasztalnom. Sosem akar már felnőni? Így fortyog magában, de sejti, hogy ennél azért több van a légből kapott ötlet mögött. Valójában Tata nem egy kapkodó ember, de a stílusa... Na mindegy, majd kiderül, mire ez a nagy mehetnék. Tomihoz fordult.

- Tata biztosan csak viccel. Ma már legfeljebb csak a vadászházig tudnátok kirándulni. Az is jó ám, tele van az erdő madarakkal, virágokkal, ha csendesen mentek, még vadakat is láthattok.

- Nem, Mama, mi a kopaszra megyünk, mert Tata ismer egy rövidebb utat.

- Az kizárt, gyerekkoromban sokat jártam arra, nincs rövidebb út, csak a hegyeken keresztül, de az még több idő, mert mindegyiket meg kell mászni. Meg aztán már az ösvény sem biztos, hogy megvan még, mert nehezen lehetett járni rajta, nem is igen használta senki. Talán már meg sem lelnétek.

- Lehet, hogy rosszul emlékszel. Tata tud egyet. Tényleg, hova lett?

- Átment a szobába telefonálni, de biztosan azt mondta, hogy tud egy rövidebb utat?

- Nem mondta, de én tudom, hogy arra gondolt, mert különben csak holnap után érnénk haza, ő meg azt mondta, hogy most megyünk és jövünk.

Tata a másik szobában hosszasan beszélt a telefonon, de nem lehetett kivenni a szavait. Amikor letette a kagylót, lassan visszasétált a konyhába a többiekhez, majd annyit mondott, hogy csak ebéd után tudnak indulni, mert a szakibácsi előbb megbütyköli a szelepeket az autón.

- Az autón? - csodálkozott Mama. - Már egy hónapja bele sem ültél. Mitől lett ilyen sürgős?

- Van vele egy kis gond, most ér rá a szerelő. Nem baj, délután megyünk.

Lassan múltak a percek, az órák. Tomi már tűkön ült, mikor Mama ebédhez hívta őket. Tata is végzett már a kocsival, segített a szerelőnek. Régi cimborák voltak, elbeszélgettek közben. Tomi unalmasnak találta a két férfi társalgását, inkább a konyhába ment Mamához, de ott is csak a kiránduláson járt az esze.

Elfogyasztották az ebédet, Tata még kicsit pihengetett, majd határozottan felpattant, és kiadta a parancsot.

- Indulás, vár a Kopasz-hegy.

Tomival nyulat lehetett volna fogatni. Gyorsan összekapkodta a szükséges holmikat, Mama aprósüteményes ételdobozát, és már a cipőjét húzta, amikor meghallotta, amint Tata öreg járgánya kigördül az útra, majd hallotta csukódni a kapu zárját. Már kezdett kételkedni a kirándulásban. mikor Tata belépett, és széles mosollyal Tomira nézett.

- Na fiatalúr, indulhatunk.

- Autóval megyünk az állomásig?

- Először addig.

Tomi kissé meglepetten ugrott be a hátsó ajtón, de a gyanakvása szertefoszlott, amikor az öreg járgány felvéve a menettempót ütemesen vette az egyre élesebb kanyarokat. Nevetett jókedvében, miközben észre sem vette, hogy mennyi idő eltelt. Maguk mögött hagyták előbb az állomást, majd a vadászházhoz vezető ösvény torkolatát, de a kocsi csak száguldott velük tovább. Egyszercsak Tata fékezett, majd bekanyarodott egy erdei útra. Haladtak pár percet, majd egy szűk forduló után megállt az öreg jármű.

- Na gyere Tomi, itt megpihenünk.

Mindketten kiszálltak, Tata elővett egy üveget, megmártotta a közeli patakba futó erecske friss forrásának vizében, majd jól meghúzta.

- Kérsz te is? Jó friss. Gyerekkorunkban mindig itt ittunk. Már a környék összes forrásáról kiderült, hogy a vize ihatatlanná vált, de ez még állja a vegyszerek támadását. Ez még egészséges és finom. Húzd meg hát, ne kéresd magad!

Tomi nagyokat kortyolt a vízből, majd visszaadta Tatának a flaskát. Megtörölte a száját, majd szétnézett.

- Tata, nem ez az az ösvény, amin tavaly jöttünk? - mutatott a tisztás szélén haladó erdei útra. - Felismerem.

- Bizony ez az, de mostmár menjünk. Sok van még hátra.

Kinyitotta a kocsi ajtaját, majd betessékelve meglepett unokáját, gyorsan beült maga is, és tovább hajtott. Az öreg járgány vígan falta a kilométereket, majd csikorogva befordultak egy meredek szikla oldalában kialakított parkolóhoz, amely szélén ragyogó kilátás nyílt a délutáni napfényben pompázó lankákra. Tomi már épp ki akart szállni, de Tata visszatartotta.

- Ne olyan hevesen Tomi. Ide álltam a mellvéd széléhez. Nem kell kiszállni. Nézz el arra! Ugye milyen szép? Most azt a másik hegyet is nézd meg ott a távolban! Szeretem, ahogyan rávetül a tetőn álló százéves tölgy árnyéka a lejtőjére. Olyan, mintha háromszor akkora lenne. Vicces, mennyire mások a dolgok, ha másképp világítjuk meg.

- Igen Tata, de miért nem szállunk ki? Tavaly sok időt töltöttünk itt, emlékszem. Akkor azt is megnéztük, ahogyan az árnyék odébbkúszik.

- Ugyan Tomi, az akkor volt. Most csak a lényeget nézzük, és már mehetünk is.

Azzal felbőgött a motor, és fertály óra alatt elérték a kopasz-hegyi kilátót. Már épp lezárni készültek, az utolsó látogatókat engedték be, mikor megálltak a tövében.

- Tomi, fogd hamar a motyót, mert különben nem jutunk fel ma a toronyba! - Mondta Tata vígan, majd hamar a kilátó felé vette a lépést, hogy még elérjék a záróra előtti perceket.

Tomi úgy gondolta, már érti, mire volt a nagy sietség. Ha többet időznek korábban, akkor nem érnek ide idejében - gondolta - majd avval a meggyőződéssel, hogy hazafelé már többet tudnak áldozni a nézelődés oltárán, Tata nyomába eredt.

A kilátó magas volt. Megizzasztotta mindkettejüket, míg elérték a legfelső teraszt, de a látvány mindenért kárpótolta a sietős kirándulókat. Az egész környék a hanyatló nap fényében fürdött, vörösre festve azt is, mi legkevésbé vörösnek volt elképzelhető. Vörös volt a hegy, a domb, alattuk a hűséges járgány, de még Tomi kezében a még langyos pogácsa is, amit Mama csomagolt az útra, ha gyomruk már befogadásra alkalmas állapotba kerülne. Kétszer megkerülték a kilátó torony teraszán a középütt magasodó zászlórudat, majd Tata közölte, hogy indulni kellene már. Tomi nem értette a dolgot, hisz még csak most értek fel a lépcsőn megelőzött, kissé túlsúlyos, levegő után kapkodó kirándulók.

- Azt hittem, hogy van még idő a zárásig, csak már fel nem engednek. Hova sietünk Tata?

- Jobb ha megyünk, már voltunk itt. Már csak a visszaút van hátra.

Ezzel kézenfogta unokáját, mert a lépcső azért nem veszélytelen dolog, majd lefelé haladva még itt-ott elmutatott a távolba, elmondva, hogy arra épp mi látható, de igazából egyiket sem nézték meg, csak úgy arra tekintettek.

Tomi csalódott volt. Szeretett kirándulni, és nagy örömmel indult az útra, de egyre kevésbé tudta élvezni. Kedvetlenül ült az autóba. Már szinte nem is várt semmit a hazafelé vezető út pihenőjétől, bár a remény még félszegen megbújt a gondolataiban, hogy lesz alkalma szaladgálni egy kicsit a tavaszi mezőn, majd az is elosont, amikor Tata elővett egy kis campingfőzőt, főzőtt egy kevés teát, felhörpintették, majd hazafelé száguldottak a már jól ismert úton. Hazaérve Mama fogadta a fáradt vándorokat, és széles mosollyal vette kérdőre Tomit az élményeiről. Tomi egykedvűen legyintett, majd azt mondta, hogy kár volt elindulni, mert így semmi jó nem volt benne. Tata még beállt a garázsba az öreg járgánnyal, majd csatlakozott a többiekhez.

- Mi a baj, Tomi? Nem tűnsz vidámnak.

- Tata! Miért siettünk ennyire? Máskor olyan jó volt, most meg csak elfáradtunk.

- Siettünk? Á, dehogy is. Rosszul látod. Csak tömörítettünk a kiránduláson. MIndenütt voltunk, ahol tavaly, csak azt a sok felesleges utat spóroltuk meg. Nem kellett végig gyalogolni, nem kellett másutt éjszakázni, nem kellett egy csomó cuccot cipelni, ami egy hosszabb kiránduláshoz kell, sőt még el sem fáradtunk annyira. Mi a baj?

- Az, hogy semmi értelme a kirándulásnak, ha csak a megállók és az úticél szerepel benne.

- Ugyan Tomi. Gondold csak meg, és emlékezz. Megálltunk a forrásnál, mint egy évvel ezelőtt? Megálltunk, és ittunk is belőle. Megálltunk a parkolónál, mint tavaly? Megálltunk, és szét is néztünk. Felmásztunk a kilátóra és körbejártunk kétszer is? Bizony, és még néhány dolgot meg is mutattam, hogy merre van. Hazafelé teát főztünk a tisztáson? Igen, meg is ittuk, mint tavaly. Minden megvolt, ami tavaly, csak tömörebben.

- Azért siettünk végig, hogy minden hamar meglegyen? Ez így nem jó, ez nekem így nem tetszett. Ne menjünk többet a kilátóhoz.

- Na gyere ide, te gyerek!

Tata az ölébe vette elkeseredett unokáját, majd lassan magyarázni kezdett.

- Figyelj Tomi! Reggel azt mondtad, hogy tíz mondatban le tudnád írni azt, amit az író tíz oldalon át fogalmaz. Emlékszel még, mit mondtam?

Tomi lesütött szemmel bólintott, de nem szólt. Tata folytatta.

- Nem volt valami élvezetes a kirándulás, tudom, de az útban nem a cél az élvezetes, hanem az út, ahogyan oda jutsz. Egy regényt, vagy novellát is le lehet írni tömören, röviden, de akkor csak a tartalmát fogod tudni. Olvasni nem azért kell, hogy ismerd a cselekményt, hanem azért, hogy élvezd a leírását. Kirándulni sem azért megyünk, hogy ott legyünk a célnál, vagy hogy elfáradjunk, hanem azért, hogy az úton megnézzük a vadakat, a tájat, a virágokat, a fákat, az apró köveket a patak fenekén, hogy megmossuk az arcunk a forrás vizében, meg hogy közben beszélgessünk érdekes dolgokról.

- Akkor nem is a kilátó a fontos?

- Nem bizony. Az csupán egy cél, hogy ne csak úgy körbe-körbe járjunk. Célokra szükség van, mert cél nélkül csak bolyongani lehet, de a könnyen elérhető célokért nem éri meg elindulni. A célok akkor jók, ha meg kell küzdeni értük, de a végén lehet örülni az elérésüknek. Persze a célokat fel is kell ismerni. A kilátóban nem az a jó, hogy magas és meg kell mászni, hanem azért kell megmászni, mert magas, és azért magas, hogy messze lehessen látni róla. Ha nem ismered fel a célokat, akkor nem is tudod élvezni őket. Ha nem tudod a könyveket élvezettel olvasni, és csak a tartalmuk érdekel, akkor az mindig olyan lesz, mint a mai kirándulás. Semmi értelme, mert pont a lényeg maradt el. Az út a célig. A mai kirándulás sem azért volt rossz, mert a kilátóhoz mentünk, hanem azért, mert nem adtuk meg a módját. A könyveket el kell olvasni, és ha már elolvastad, akkor majd meg tudod mondani, hogy tetszett-e, vagy sem. Lesz amelyik jó lesz, és lesz amelyik nem, de ha nem olvasol sokfélét, akkor nem is fogsz sokat tudni. Most olvasd el lassan, élvezettel a könyvet, képzeld el, amit olvasol, és nyáron újra elmegyünk a kilátóhoz, lassan, gyalog a hegyeken át, amerre még nem voltunk. Sátorban fogunk aludni, és megmutatom neked az erdő rejtett szépségeit, amiket csak nagyon kevesen ismernek.

Fogarasi  Miklós  (F.M.J.)