Minden ember természetes igénye, hogy a sorsát maga alakíthassa. Ez teljesen normális igény még akkor is, ha józanul meggondolva ez a vágy már csak a jelenleg elfogadott materiális világrendben értelmezve is abszurd elgondolás. Nem kell az értelmezéshez nagy fantázia. Általánosan értelmezhető a korunk szerint megadatott korlát, nevezetesen a Föld bolygó, mert még a Holdra-szállás (egyébiránt vitatott) figyelembevételével együtt sem sikerült, és még egy darabig nem is sikerülhet ezen fizikai akadály leküzdése. Tehát a szabadság összemberiségi dimenzióban is egy porszemnyi fizikai kiterjedésig értelmezhető. Ezen belül keresendő az emberiség messze túlnyomó része, akik testi adottságaik miatt már eleve a bolygó felszínéhez vannak kényszerítve. Szűkíthető ezen belül még a felület harmadára is a dolog, hiszen sokan nem bírják a tengeri utazást, de még ez is zsugorodásra van kárhoztatva, hiszen a szilárd felszín jelentős része emberi lakhatásra alkalmatlan.

Talán ennyit a fizikai, biológiai szempontok alapján értelmezhető szabadságról, ami kellő szélességű látókör esetén már most is nevetséges. Továbbhaladva előkerülnek olyan társadalomszerveződési szempontok, amik már nem ilyen egyszerűen meghatározhatóak. Vannak országok, amelyek társadalmi berendezkedése, politikai helyzete, gazdasági lehetőségei eleve kizárják nem csak az ország határainak elhagyását, de adott esetben a lét csupán néhány négyzetkilométeren értelmezhető. És itt vannak sorrendek, átfedések, rész- és közös halmazok. Banánköztársaságok szegényei és kiváltságosai, jóléti államok polgárai, bevándorlói, pénzügyi és politikai vezetői, stb.

Az emberiség történelmi fejlődése során többször is nekifutott a demokráciának, mint a társadalom önszerveződő politikai berendezkedésének. Olykor nem is sikertelenül óvta az általa birtokolt terület szabadságjogait. Ami mégis eltér a korábbi és a jelenkori demokrácia-értelmezésben, az az általánosság. Fanatikus politikai szédelgőktől moralizáló filozófusokig és társadalomkutatókig már többen is megkérdőjelezték ennek a rendszernek az életképességét, nem is véletlenül. Az ok rendkívül egyszerű. Bár mindenkit megillet az élete feletti önrendelkezés, valójában mindenkinek csak annyi demokrácia járna, amennyinek a következményeit át tudja látni. A határok meghúzását magam sem vállalnám, de most nem is egy törvénytervezetet kívánok benyújtani, csupán egy demokratikus, de mégis építőbb elképzelés dimenzióit felvillantani.

 Megosztott demokrácia.

Mindenekelőtt szét kellene választani a választó és választható intézményét. Közismert, hogy bizonyos esetekben bíróságilag tiltanak el személyeket kisebb-nagyobb időszakra a közügyek gyakorlásától. Önmagában talán nem is gondolnánk, hogy ez a gyakorlat ebben a formájában mennyire problémás. Akit ugyanis nem tiltanak el, az ugye gyakorolhatja ezirányú jogait, akár állami vezető is lehet belőle, miközben mondjuk kocsilopásért hotelezték be. Ha a két dolog kettéválna, akkor az általános választójog fenntartása mellett lehetőség lenne a választhatók körének oly mértékű szűkítésére, hogy abba már minél kisebb eséllyel szerepeljenek rovott múltú egyének. Persze a választhatók névsorából olyan elveken is lehetne kizárni valakit, hogy mondjuk kettős állampolgár, cége, vagy megrendelője nem szerepelhet közbeszerzési tendereken, stb. Kizárást hozhatna még egy pontérték is, amiről a továbbiakban szólok.

 Súlyozott demokrácia.

Napjaink számítástechnikai lehetőségei megengednék, hogy mindenkinek lakhelyéhez mért mondjuk 50 km-es körzetében, vagy mondjuk 40 perces közlekedési távolságon belüli térségében statisztikailag kimutassa az adott körzetre jellemző munkanélküliségi rátát. Ez, mint most is, egy százalékérték, amihez viszonyítva meg lehetne határozni, hogy egy munkaképes ember a választási cikluson belül mennyi időt kell, hogy munkában töltsön. Megszűnne a választójoga azoknak, akik jó egészségi állapot mellett nem tudnak legalább két év törvényes jövedelemszerzési tevékenységet felmutatni a négyből, míg nem lenne választható, aki nem tud három ilyen évről számot adni.

Ezek persze csupán vezérszálak lennének, de társítható lenne, mondjuk egy szorzószámrendszerhez. Alapja az egy lehetne, melyet különböző szempontok szerint szorzószámokkal lehetne módosítani. Ilyen lehetne a közösségért végzett munka, mely érték vagy időegység alapján, az érintett személy lehetőségeihez viszonyított szorzóérték lehetne. Talán nem szorul magyarázatra, hogy aki a szabadidejét a közösség építésére szenteli, az több beleszólást kaphasson a közügyekbe. Ugyan így elvitathatatlan, hogy nem mérhető ugyanavval a mércével ugyanaz a tevékenység, ha azt könnyen teszi valaki, vagy ha például egészségi állapota miatt megerőltetve. A pozitív szorzók eggyel kezdődnének, míg a negatívak nullával. Itt lehetne sok társadalomra káros tevékenységet társadalmilag ellenértékelni. A rendszeresen mozgássérültek parkolóját elfoglaló terepjárós tahó viselkedését csakúgy, mint az adózás kikerülését, vagy a szándékos önpusztítást, mint alkohol, drog. A szorzószámokkal a választások előtt a matematikai műveletet elvégeznénk, ami egy számot adna, melyet kerekítve egy egész szám jönne ki. Ez lenne az a szám, amennyit az adott választó véleménye nyomna a latban a voksolás alkalmával. A technikai részletek már mellékesek, hogy annyi szavazólapot kap, vagy a lap színkódos, esetleg az átvételnél a megfelelő helyen jelölve lenne a választás értéke.

 Arányos demokrácia.

Elgondolkodtam azon a problémán is, ami a szavazatok abszolutizmusát jelenti. A manapság alkalmazott módszerek nem tesznek különbséget, hogy egy szavazat mögött egyértelmű támogatás, vagy csupán a választékból az adott pillanatban leginkább jónak vélt jelölt kapta az ikszet. Ha azonban a választéklistán a nevek melletti karikákban nem metsző vonalakat kellene elhelyezni, hanem számot, és a különböző számok összegének mondjuk, tíznek kellene lennie, akkor mindenki egytől tízig értékelhetné a jelöltek alkalmasságát, illetve a megítélésének megfelelő arányban támogathatna több jelöltet is. Hogy milyen hozadéka lenne? Ha ilyen körülmények között is nagy többséget érne el valaki a választásokon, akkor biztos lehetne benne, hogy nem csupán a választási matematika torzképe segítette a hatalomba, hanem valós társadalmi támogatás. Ugyanez az elv sokat simítana azokon a társadalmi feszültségeken, amik az egy ember egy szavazat elv miatt szükség szerint torz képet festenek a társadalmi igényekről, valamint félrevezetik a megválasztottat is. Megszűnnének azok a meglehetősen nevetséges magyarázatok is, hogy egyik vagy másik párt jobban, vagy rosszabbul jár a nagy, vagy kicsi részvétellel, hiszen egy arányos vélemény alapú voksolás esetében ennek már semmilyen jelentősége sem lenne.                                                   

Bonyolult? Bizony az. De ez a módszer az értékes emberek véleményére helyezné a hangsúlyt az élősködőkkel szemben. Ez a cél azért talán mégiscsak megérne egy kis számolgatást! Ezen túl jobban megközelítené azt az idilli összvéleményt a viták alkalmával, amit egy nemzetgyűlés jelentene.

Fogarasi Miklós (F.M.J.)