Itt olvastam: A vonat, amelyet mindössze egy utasért tartanak fenn. Naponta kétszer áll meg az állomáson egy középiskolás lány kedvéért.

Foto: A linkelt "origo" cikkből.

Na nem nálunk, ez a távol-keleten van. Japánban. A cikk érdekes, amolyan kuriózum azon országok egyikéből, ahol valami nálunk ismeretlen okból az állam olyan szolgáltatásokat szponzorál, amikre igény van, de piaci körülmények között nem lenne fenntartható.

Olvasás közben felvetődnek a kérdés hazai vonatkozásai. Hogyan is működik mindez kishazánkban? Vannak ugye közlekedési vállalatok. Pár éve hallani lehetett, hogy ezeket összevonják, és akkor úgy éreztem, végre van egy kormányunk, aki tovább lát a kicsinyes bürokratikus számokon, és amolyan népszükségleti kiszolgálócéget épít az egyszerű emberek alapellátásának biztosítására. Azoknak az egyszerű embereknek a nem feltétlenül minden igényt kielégítő, de az élhetőség feltételeit biztosító körülményeinek megalapozására, amik nélkül nem lehet személyes szabadságról, vagy esélyegyenlőségről beszélni. Akkor azt hittem, hogy az összevonandó közlekedési vállalatok értelmetlen rivalizáltatása helyett létrejövő közlekedési vállalat végre ésszerűségi elveken fog működni. Nem halad majd egymás mellett a gyorsvonat a távolsági busszal, miközben falvak százai rekednek kívül a megközelíthetőség tömegközlekedési lehetőségeiből. A körzetenkénti vízfejek, régiós meg térségi adminisztrációs központok, meg egyéb hangzatos pénznyelő léhűtőközpontok összevonásra kerülnek, és az így létrejövő hatalmas vízfej lecsapolása után az immár jól működő közlekedési hálózatok lehetővé teszik, hogy Gipsz Jakab egészségi/anyagi/elvi okokból gépkocsival nem rendelkező pusztakotkodácsi lakos, egy tetszőleges napon felkerekedhessen, és meglátogathassa húsz kilométerre élő testvérét. Hát, nagyot tévedtem.

Mi lenne ugyanis elvárható egy állami szolgáltatástól? Legkevésbé a rentábilis működés. Ha ugyanis valóban van benne üzlet, akkor arra lesz vállalkozó is, ha meg van, akkor előbb-utóbb konkurencia is támad, tehát optimalizálódik a szolgáltatás ár/érték aránya. Nem így van viszont más esetekkel. Azt várnánk az államtól, hogy biztosítsa a minimális mobilitást, mint alapszintű civilizációs ellátást, természetesen megfizethető egységáron. Nem azért fizetünk adót, hogy legyen miből finanszírozni a különféle kimutatások adatgyűjtését, meg azok informatikai háttéranyagának létrehozását, hogy mindebből irdatlan méretű nyomtatott dokumentumhegyeket gyártsanak, amik azután kellő mennyiségű iktatószámmal ellátva egy raktárszobába kerüljenek a szükséges porvastagság felvétele céljából, hogy azután megsemmisítésre kerüljenek. Mindehhez területi adminisztrációs egységenként előadók és al-, fel-, meg középosztályvezetők, meg koordinátorok, meg managgerek, meg azok aktuális Gizikéi, plusz intézményi „szükségleteik” nyelik a befizetett forintjainkat, hogy kimutatás készüljön arról, hogy az a tucatnyi, vagy többtucatnyi ember, akik adott útvonalon szeretnének közlekedni A-ból B-be, vajon miért is nem akarnak mégsem közlekedni. Matematikai alapon bebizonyítani, hogy azok szállítása mekkora veszteséget is okoz az adott állami közlekedési vállalat számára, pedig a munkahelyük szükségessé teszi az ingázást, tehát már nem csupán utazási igény, hanem gazdasági és térségi érdek is.

De vajon mikor előzi már vissza a ló a fogatot? Mikor tesszük már fel a kérdést, hogy ha pillanatnyi érdekek alapján építünk fel egy társadalmat akár gazdasági, akár szellemi, akár logisztikai dimenziókban, akkor bizonyosan azt a közösséget szolgáljuk-e, amelyik mindennapi szükségleteinek kiszolgálása az egész társadalmi létünk hosszú távú érdeke? Vagyis saját magunk társadalmáé.

Vajon van-e arról kimutatás, hogy hány ember veszítette el a munkahelyét a szocialista kormányok ámokfutásszerű vasútbezárásai miatt? Vajon arról készült-e statisztika, hogy mekkora gazdasági károkat okozott a téli időjárás miatt egyéni eszközökkel meg nem közelíthető települések lakóinak munkából való kimaradása? Arról készített-e bárki is felmérést, hogy mennyi egészségügyi veszélyeztetés, mennyi kritikus körülmények között levezetett szülés, elmaradt operáció, vagy ezt megelőzendő, mennyi szükségtelen kórházi ágyfoglalás történt, mert közlekedési szolgáltatások helyett az egymással konkuráló vállalatok a rendszer természetéből adódóan nem alapszintű mobilitást szolgáltatnak, hanem gazdasági mutatók kedvezőbb állására törekszenek?

És hogy politikai húrok is pendüljenek, vajon ostoba, kritikának eladott, de ótvaros lózungok pufogtatása helyett vajon miért nem ezekkel a kérdésekkel foglalkoznak magukat ellenzékinek feltüntető politikusok, és megmondó-hadaik? Nem az lenne ésszerű, hogy nyugdíjellátás, meg mondjuk közvilágítás mintájára lenne köz-közlekedés? Nem kell gazdaságosnak lennie. Azért van az adó, hogy finanszírozhatóak legyenek belőle a gazdasági alapokon nem működtethető szükséglet-kielégítések, mert ettől lesz társadalom, és nem rabszolgatelep az ország.

Fogarasi Miklós (F.M.J.)