Olvasgatom erre-arra, hogy ezek a katariak, meg marokkóiak, nahát...

Aztán próbálom kicsit objektívebben vizsgálni azokat a történéseket. ami a brüsszeli krémből kihányt lecsót csinált pár hét alatt, és a gyomorrontásnak még nincs vége.

Na persze értem én, hogy az éremnek mindig két oldala van, és illik is vizsgálni mind a kettőt, mielőtt konklúziót vonunk le, ezért gondoltam bevetek egy értelmezési lehetőséget, mielőtt még kiderülne a viszontlátott lecsóról, hogy mégiscsak inyencség.

Ha bemegyek egy rendelőbe, és ott az a szabály, hogy le kell adni a TAJ-kártyát, evvel jelezzük, hogy megjöttünk, és szeretnénk orvosi ellátásban részesülni, akkor előveszem az említett papirocskát, és leadom az erre kijelölt ablakban/személynek.

Ha egy bankfiókba megyek, és az a szabály, hogy sorszámot húzzak, ami alapján sorra fogok kerülni érkezési sorrendben, vagy bemegyek a kormányhivatalba, ahol ugyan ezt tematikusan kell megtennem, akkor alávetem magam az ügyintézés vonatkozó előírásainak, és számot húzok. Sok újat ezzel nem mondtam, közismert, a lényeg, hogy ha valamit el akarok intézni, és az elintézésnek helye és módja van, akkor tudomásul veszem, és megfelelek az adott normáknak.

Itt rögtön vissza is térhetünk a két arab államhoz, és persze azokhoz, amikről eddig nem szólt a fáma - bár az ember általában tájékozódik mielőtt intézkedni megy, tehát valószínűleg lehet ott találni még egyebeket is, ha sikerült bármit átverekedni a brüsszeli bürokrácián -, és vizsgáljuk meg, hogy az ő szemszögükből történt-e bármi elítélendő. Az egyik a repülőit szerette volna kedvezményesen üzemeltetni az EU légterében, no meg elejét venni a helyi munkavédelmi normák esetleges elemzésének, míg a másik a felesleges haszontalan embertömegétől kívánt megszabadulni, de valójában nem a célok a lényegesek. Ezen országok felkeresték a "hivatalt", tájékozódtak a helyben szokásos hatékony ügyintézési módszerekről, és a kapott információk alapján elindították az ügyintézést. 

A mi erkölcsi normáink nem így vannak beállítva. (Nem?). Mi törvénytisztelőek vagyunk, és olyan dolgokat szeretnénk és úgy elintézni, amihez jogunk van, és ahogyan a főbejáraton át közlekedőknek fel van vázolva. Például, azok a nemzeti kisebbségek, akik mindig is ott éltek, ahol most, és az EU normái szerint megilleti őket mindaz a jog, ami az uniós állampolgárokat megilleti, kapják is meg azokat. Bár banális, de ehhez aláírásokat kell gyűjteni, ha összejön, akkor megváltoztatott paraméterekkel kell aláírást gyűjteni, és ha az is megvan, akkor azért sem, mert csak. Ez az uniós jogszerű ügyintézés. A hatékony meg az, amit ez a két ország csinált. Meg kell őket érteni. Ők toleránsak. Nem kérik számon az EU-n sem a saját, sem az EU által deklarált normákat. Tudták mit akarnak. Szétnéztek. Volt egy bejárat amire EU volt írva. Fennkölt, széles, magas, büszke ajtó a beszélgetőpartnerek számára, és volt egy másik, amit mi nem vettünk észre. Oda az lehet írva, hogy ügyintézés. Az az ajtó eldugott csak feltétlen szükséges méretű. Nincs rajta dísz, csak két fiók, az egyikre az van írva, hogy elintézendő feladat, a másikra meg, hogy "tiszteletdíj". Ha a kettő meggyőző arányba áll egymással, akkor el lesz intézve, ha nem, akkor ki lesz teregetve, hogy "mégis mit képzelnek rólunk". Mint a viccben:

- Hölgyem, lefeküdne velem tízmillióért? 

- Meggyőző ajánlat, elfogadható.

- Valójában csak egy ezresre gondoltam.

- Mégis mit képzel, milyen nő vagyok én?

- Azt már tudom, csak meg kell egyeznünk.

Fogarasi Miklós  ( F. M. J.)