Nekem még volt, és baromság volt. Már ami a gyakorlatot illeti. Kifutófélben volt már a dolog. Tessék-lássék alakizgatás, értelmetlen tedd ezt-tedd azt idétlenkedés. Voltak felkészült szakemberek, akik láthatóan komoly tudással rendelkeztek a területükről, na és persze a hitvány nyomorult fogdmegek, akik életükben először és utoljára próbáltak náluknál lényegesen nagyobb intellektusú besorozott katonákkal szemben úgy fellépni, mintha esélyük lenne velük szemben egy egyenlő pályán. Szánalmas alakok voltak, akik csak lejáratták az egész honvédséget, mint intézményt.

Elvileg az lett volna a cél, hogy az alapvető általános ismeretek elsajátítása után készségszintű tudást adjanak a haditechnikai eszközök használatához, ha esetleg szükség lenne rá. Jókat szórakoztunk, a nyilvánvalóan mindenre is alkalmatlan alkoholista banda önimádó parancsosztogatásai láttán, hogy vajon mekkora csokit tennének a kincstári gatyába, ha tényleg megjelenne valami ellenséges alakulat.

Akkor egy teljesen felesleges időrablásnak, elvesztegetett, jobban hasznosítható időszaknak tartottam, és abban a formájában ma is annak tartom a sorkatonai  szolgálatot. Azonban sok idő eltelt, és őszinte belegondolás után mégis át kell értékelnem a katonai szolgálattal kapcsolatos véleményemet. Még mindig nem tartom ésszerűnek a mindenkit mindenáron besorozó, selejtességüket kiképzői minőségben takargató idióták élvezkedését jobb sorsra érdemes honvédek felett, de azért mégis sokkal nagyobb presztízsre lenne szükség abban a tekintetben, hogy ki az, aki eléggé elkötelezett bizonyos dolgok iránt. A mai katonák más okból szolgálnak, mint a késő szoci lepukkant munkakerülő alkoholistái. Ezek a katonák igazi katonák, és nem feleslegesen koptatják a betont. Nem azért esküdtek fel, mert kötelező volt. Nem tudom lehet-e érteni a hatalmas különbséget? 

A kép forrása: https://www.origo.hu/itthon/2024/08/latvanyos-programok-augusztus-20-unnep-magyar-honvedseg#google_vignette

Miközben sima gazdasági szereplők, vállalatok is hozzáállásbeli elvárásokat, bizonyos szintű elkötelezettséget fogalmaznak meg olykor hétköznapi dolgozókkal szemben, addig a közéletben bárki lehet véleményformáló akár nemzetbiztonsági ügyekben is. Egyéb, "csupán" nemzeti érdekekről nem is beszélve. Érdemes lenne talán elgondolkodni annak lehetőségén, hogy aki például nem vett részt katonai alapkiképzésben, annak nem lenne szabad megnyilvánulni katonai kérdésekben. Hasonlóan, aki nem tett katonai esküt a hazája szolgálatában, annak ne lehessen lapot osztani, amikor a haza érdekeinek képviseletével kapcsolatos döntésekhez keresnek választott vezetőket. Bár jókat lehet derülni néhány személyes érintettség nélküli - értsd: jogosítvánnyal nem rendelkező - közlekedési "szakember", meg "városvezető" ostoba nyilatkozatain, de azok következményei csupán bosszúságot okoznak. Pár év és leválthatók, ha meg nem, akkor is csak tovább kell szenvedni. Belehalni nem kell. Na de mit szóljunk, amikor hasonlóan "felkészült" elmék a magyar katonákat akarják külföldre küldeni a szerintük épp támogatandó politikai folyamatok kiszolgálására? Olyan embernek lenne csak szabad a témában megszólalnia, akinek katonai esküje van, és ha már akkora elhatározással akarja támogatni a saját politikai elképzeléseit, hát adott esetben ő maga is besorozható lenne a nagy cél érdekében.

Túl könnyű mások hazáért tett esküje mögé bújva, magyar honvédeket, saját politikai célok érdekében, a haza védelmét egyáltalán nem szolgáló harcmezőn feláldozni. A sorkatonaság lehetne elvárási küszöbe ezeknek a pozícióknak, de akár politikai motivációjú nyilatkozatoknak a megtételéhez is. Legyen ott a lehetőség a háborúkat szítók mögött, hogy saját ötleteik által ők maguk is áldozatok lehessenek, mert eskü kötelezi őket erre. Ahogy nem lehet vezetni jogosítvány nélkül, nem lehet gyógyítani orvosi végzettség nélkül, ne lehessen katonai akciókról se döntéseket, se politikai nyilatkozatokat tenni katonai eskü nélkül. Legyen végre ebben is felelősség!