Idézet:

A magyar őstörténet kutatói számára évszázadok óta okoz komoly problémát a honfoglalás előtti időkben keletkezett írott forrásaink csekély száma. Ez a probléma ugyanúgy gondot jelent a finnugor elméletet vallók számára, mint a közép-ázsiai türk eredetkutatóknak illetve a szkíta-hun (esetleg mezopotámiai) „vonalat” képviselőknek. Bár az egyéb források, például megmaradt tárgyi emlékek (régészeti leletek), illetve a 10. század utáni korokban írt – tehát „másodkézből származó” – krónikák (pl. Anonymus gesztája, Kézai Simon írásai) szintén fontosak, mégsem jelentenek igazi, perdöntőnek mondható, vagyis bizonyító erejű információforrásokat arról, hogy őseink honnan származtak, mikor jelentek meg a dél-orosz sztyeppén és egyáltalán miként, hogyan éltek. Ha azonban a korabeli viszonyokat, népeket és népmozgásokat ábrázoló térképeket hívjuk segítségül, akkor kaphatunk némi magyarázatot arra vonatkozóan, hogy miért is olyan kevés az írott forrásaink száma a 10. század előtti időkből.

Az első számú lényeges körülmény az, hogy őseink nem ismerték az írásbeliséget, vagyis nem rögzítették eseményeiket, nem dokumentálták vándorlásaikat és nem jegyezték fel életük mozzanatait sem. Ez azt jelenti, hogy csakis olyan írott anyag maradhatott fenn a magyarokról, melyet MÁSOK ÍRTAK rólunk. Ezen a ponton érdemes megállni egy pillanatra. Ha az 5. és 10. század közti Eurázsia térképét tanulmányozni kezdjük, rájöhetünk arra, hogy egy sajátos civilizációs vonal fedezhető fel a 40-42. szélességi kör mentén, mely kettéválasztja az akkori világ írásbeliséget használó, magas kultúrájú népeit, a tőlük északabbra elhelyezkedő, írásbeliség nélküli, elmaradottabb etnikumoktól. Ez a képzeletbeli vonal, néhol valódi választófallá változik, például a kínai nagyfal környékén, ahol a magas civilizációjú kínaiak erődítmény-rendszerrel próbáltak védekezni a tőlük északabbra élő barbár törzsek, például a mongolok támadásaival szemben. Ez a civilizációs választóvonal – mely Kínától nyugatra haladva már nélkülözte a tényleges falakat - határolta el az ugyancsak magas kultúrájú Bagdadi Kalifátust is a Közép-ázsiai területek türk hordáitól és a Bizánci Császárságot a Dél-orosz sztyeppén nomadizáló népektől (pl. a besenyőktől).

Ami bennünket magyarokat illet: törzseinkről attól az időponttól kezdve maradtak fenn írásos emlékek, amikor népünk délre vándorolva először közelítette meg az említett civilizációs vonalat. Mai ismereteink szerint erre csak 830 körül került sor, amikor Teofilos bizánci császár irattárában először bukkan fel a magyarok említése. Az említett bizánci forrásból tudjuk, hogy a bizánciak és a kazárok egy Sarkel nevű erődöt emeltek a Don folyó mellett kifejezetten a délfelé vonuló magyarok feltartóztatására. Ez a fajta védekezés történt a kínai nagyfal építésénél is: a kínaiak erődökkel, falakkal igyekezték elhatárolni városaikat az északról érkező barbároktól. Ahogyan tehát a magyar törzsek délre fordulva megközelítették a fejlett kultúrájú területeket, és az úgynevezett „civilizációs választóvonalat” rögtön megszaporodtak az írásos források is rólunk: megemlékeztek népünkről a bizánciak, a perzsa utazók, a muszlim kereskedők és a horezmi uralkodók levéltárai is.

A legszemléletesebb leírások VII. (Bíborban született) Konstantin (ur.: 912-959) De Administrando Imperio című művében kerültek lejegyzésre. Az írás magyarra fordított címe „A birodalom kormányzásáról” - a 38, 39, 40 és 41. számú fejezetei kifejezetten a magyarokról szólnak. Idézet a 38. fejezetből:

„ … a türkök pedig jobbnak tartották, hogy Árpád legyen a fejedelem, mintsem apja Álmos, minthogy tekintélyesebb volt, s egyaránt nagyra becsülték bölcsességéért, megfontoltságáért és vitézségéért, és rátermett volt erre a tisztségre, és így a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsra emelvén, fejedelemmé tették. Ez előtt az Árpád előtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt, s etttől fogva mindmáig ennek a nemzettségéből lesz Turkia fejedelme.”

Ugyancsak fontos információkat, például törzsneveinket is a DAI egyik fejezetéből tudjuk, mégpedig a 40. fejezetből:

„ … Első a kabaroknak a kazároktól elszakadt törzse, második a Nyekié, harmadik a Megyerié, negyedik a Kürtgyarmaté, ötödik a Tarjáné, hatodik a Jenehé, hetedik a Keri, nyolcadik Keszi. És így egymással összeolvadván, a kabarok a türkökkel a besenyők földjére telepedtek le.

A 40. fejezet vége pedig a fejedelmek egymás utáni sorrendjét mutatja be:

" ... Első fejük az Árpád-nemzettségből sorban következő fejedelem, és van két másik is a jila (gyula) és a karcha (horka), akik bírói tisztséget viselnek, de van fejedelme minden törzsnek is. Tudni való, hogy a jila (gyula) és a karcha (horka) nem tulajdonnév, hanem méltóság. Tudni való, hogy Árpád, Turkia nagyfejedelme négy fiat nemzett: elsőnek Tarkacsut (másutt: Liüntika), másodiknak Jeleget, harmadiknak Jutocsát, negyediknek Zoltánt...."

A muszlim történetírók munkáit sorolva arab, perzsa, türk történetírók közül ki kell emelnünk a következőket: Al-Balhi, Isztakri, Ibn-Haukál, Ibn-Ruszta, Dzsajhani, Gardézi, Tabari, és Maszudi. Többségük a ma Iránhoz tartozó – 821 és 873 közt fennálló - muszlim vallású Horászán emírségben élte életét. Ezen emírség, - mely fejlett írásbeliségével a Közép-ázsiai régió legfejlettebb állama volt – több nagy utazónak és kutatónak adott otthont, akik számtalan írást hagytak hátra a magyarok törzseiről és azok szokásairól. Az emírség a hatalmas Bagdadi Kalifátus részét képezte, csak úgy mint utódai, a Számánida és Gaznavida Birodalmak 900 és 1186 közt.)

A bizánci és muszlim írásokon kívül őstörténetünk kutatásakor harmadik helyen az orosz évkönyveket említhetjük. Az Ipatyjev-évkönyv részét képező Poveszty vremennih let (közismert rövidítéssel: PVL) illetve a szintén az Ipatyjev krónikacsaládhoz tartozó Kijevi évkönyv is több helyen említi a magyarokat. Forrásaink felsorolása nem volna teljes a német kolostorok által honfoglalásunk korában írt évkönyvek –Szent Bertin, Fuldai és Salzburgi évkönyv – megemlítése nélkül. Fontos még a Konstantin és Metód legendák kiemelése, illetve a magyar krónikák (XIV. századi krónika kompozíció, Zágrábi-Váradi krónika) felsorolása. Végül ki kell emelnünk a talán legkisebb forrásértékkel bíró, Anonymus által írt Gesta Hungarórumot is és a Kézai Simon nevéhez köthető Gesta Hunnorum et Hungarorum. /Bővebb információk őstörténetünkről: Magyar őstörténet/

Összegzésül kiemelhető: őstörténetünk kutatása terén még mindig hátra van a nagy „áttörés”, mely végre bizonyító erővel taglalja: pontosan honnan érkeztünk és kik az őseink? Ennek tisztázásáig azonban történelmünk kezdeti szakaszának megértéséhez érdemes figyelembe vennünk a korabeli, tágabb környezetünk viszonyait, mint amilyen az említett civilizációs vonal is.

Harmat Árpád Péter

Ennyi volt a cikk. Ennyi, és ha valaki megtekinti eredetiben, akkor láthatja, hogy a szerző nem kívánta álláspontját vitában is megméretni. Blogjának beállításai között nem ad lehetőséget más vélemények megfogalmazására. Persze ez is egy opció, nem mindenki kíváncsi ellenvéleményekre, melynek több oka is lehet. Sok a kretén a világhálón, akik érvek, bizonyítékok, logikai levezetések nélkül bunkóskodnak mások kifejtett véleményével szemben. Lehet valakinek jól megfontolt véleménye, amit csupán közölni akar, de nem akar megvitatni. Lehet azonban úgy is, hogy az állítások több sebből véreznek, és bár a bemutatott bizonyítékok alátámasztani látszanak az állításokat, a felsoroltaknál nagyságrendekkel több ellenérvű bizonyíték elhallgatásra kerül, és ha ez nyílvánvalóvá válik, az olvasók szemében az írás alkotója hiteltelenné lesz. 

A fenti írás böngészgetés közben került a látókörömbe, és hát nem csekély ellenérzést keltett az abban foglalt állítás, miszerint a 10. század előtt a magyarok nem rendelkeztek írásbeliséggel. Elnéző "mosollyal" kezeli a közelkeleti kapcsolatokban gondolkodó történészek megközelítését is, akiknek igazsága, vagy tévedése még napjainkban is parázs viták tárgya. Ebből csak arra lehet következtetni, hogy kellő számú és alaposságú bizonyíték áll rendelkezésére az ezirányban kutató szakembereknek a meggyőződésük alátámasztására, és így a "kicsi barbár bunkók vagyunk és voltunk" nézet védelmezői nem tudják lesöpörni őket a történelmi viták színpadáról.

Nézzünk talán néhány példát a magyarok írásismeretéről a 10. sz. előtti időszakból. A magyarok írásbelisége olyan mértékű volt, hogy az európai trendekkel ellentétben, ahol csupán papok és íródeákok ismerték a betűk világát, a magyar népesség mai értelemben használta a kommunkikációnak ezen módját. Az érv, hogy a 10. sz. előttről nem maradtak ránk írásos anyagok talán néhány évtizede még tessék-lássék megállt volna valahogy, merthogy az Internet előtt még viszonylag nehezen lehetett nyomot találni az elhallgatott anyagokhoz. Csak kiragadva említem a Torma Zsófia kutatásai nyomán fellelt tatárlakai és tordosi leleteket, valamint azt a tényt, hogy a római kereszténység erőszakos elterjesztésének idején a hazánkban garázdálkodó pápai és német-római papi és katonai seregeknek egyik kiemelt feladata volt az úgymond "pogány" írások megsemmisítése. Messzire vezető vita lehetne ezen írásos anyagok jelentőségének és jelentésének boncolgatása, jelen pillanatban csak annyi fontos, hogy ezek az anyagok léteztek, tehát a honfoglaló magyaroknak igenis volt írásbelisége. Annál is inkább egyértelmű bizonyítékról van szó, mert István rendeletei között található a parancs, hogy "rovás bűnébe senki se essék". Tehát, ha valaki úgy próbálná magyarázni a magyar írásbeliséget az első ezredforduló környékéről, hogy épp akkor tanultuk a "fejlett" nyugattól, vagy a kritizált írás szerzője szerint valamiféle "civilizációs választóvonaltól" délre élő népektől, akkor már egyenesen banális a kijelentés, mert mint talán már kisiskolások körében is köztudott, a magyarok rovásokkal, rúnákkal írtak. Az európai kevés írástudó nem ezeket az írásjegyeket használta.

 Több oka is van annak, hogy a magyar írásoktól lehetőleg végérvényesen meg kellett szabadítani a népet. Részint a papok nem tudták elolvasni az egyszerű magyar köznéppel ellentétben, amely így az orruk előtt a felügyeletük nélkül tudott egymással értekezni. Részint az is gondot okozott, hogy ezekben az írásokban fellelhetőek voltak nem csak a hétköznapok eseményei, hanem történelmünk minden jelentősebb lépése, amit táltosaink másoltak, hogy ne csak emlékezetből tanítsanak, hanem írásos, elferdítetlen tudással ismertethessék meg az embereket. Az is gond volt, hogy míg az arab betűk vetését kevesen tudták, tehát írás ide, vagy oda, könnyen befolyásolhatták róma követői az "emlékezetet", addig az olvasás a magyar törzsek hétköznapi tudása volt. Az utólagos átírás nem eredményt, hanem büntetést vont volna magaután. A magyar írásokba rejtett történetiség magában foglalta a magyar nép tudásának elvitathatatlanságát. Érdekes továbbá az a feltűnő hasonlóság, ami a sumér ékírások, és a ma székely-rovásírásként ismert többezer éves írásrendszer jegyei között fedezhető fel. Hogy konkrétan mik és hogyan vannak ezekbe az írásokba jegyezve, most nem megcélzott téma, hisz mint fentebb jegyeztem, a rúnáinkat az azokat őrző táltosokkal együtt pusztították a "művelt" nyugat képviselői. Annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy több népmesénk története olvasható ékírásos agyagtáblán megjelenítve, és ezt a tényt ha a közvetlen összefüggések keresése tekintetében ki akarjuk zárni, elhallgatás helyett legalábbis cáfolni lenne ildomos.

Fogarasi Miklós  (FMJ)