Magán-galaxisom

Valamikor réges-régen, amikor a madarak fedeles fészekben laktak, a medve barlangján ajtó volt és a vakondok járatait fény járta át, élt egy jellegtelen jószág, mely nem rendelkezett különleges tulajdonságokkal. Nem tudott repülni, nem volt erős, nem volt gyors, és szépnek sem lehetett mondani. Távol állt tőle a gyorsúszás tudománya csakúgy, mint a jó hallás, szaglás vagy az éles látás. Azt hitte szegény, hogy szörnyű így az élete, mert semmivel sem tud kitűnni a többiek közül. Nem volt túl okos sem, mert akkor felismerte volna, hogy bár semmiben sem kimagasló, mégis szinte mindenből részesül valamelyest. Tudomására is hozta ezt neki az állatok ura, midőn elmesélte, hogy küldetése van számára. Mivel minden tulajdonság részese, és képessége is van hozzá, mert eszesre teremtetett, gyarapítsa ismereteit, hogy eszesből elébb tudó, tudóból okos, okosból bölccsé váljon. Ha az útját végigjárta, akkor az állatvilág tisztelt tanítója válik belőle. Hitte is meg nem is, de kellemesen cirógatta a gondolat, hogy egyszer még hozzá járhat tanácsért a felséges tigris, a büszke zsiráf, a színpompás papagáj, nála kilincsel majd a gorillák fejedelme csakúgy, mint az előkelő hermelin. Ahogy a gondolataiba merülten elmélkedett a jövő távolának magas posztjáról, egyre inkább kezdett elfeledkezni az odavezető út első lépésének megtételéről. Naphosszat heverészett keskeny kanapéján, miközben széles ágyról álmodozott. Sűrűn körbejárta nyomorúságos sárkunyhóját, miközben előkelő parkjában tett sétákra gondolt, és mohón falta szegényes ebédjét, mit fejedelmi lakomának képzelt.

Ma már senki sem tudná megmondani, hogy hány esztendő telt el ily semmittevő képzelgéssel, de az állatok így utólag visszagondolva úgy gondolják, hogy csodás életük volt, jobb volna most is úgy. Hogy miért? Azt is elmesélem.

Az állatok ura megajándékozta ugyan történetünk hősét mindenféle tudás magvával, és talajt, észt is adott a mag fejlődéséhez, de abban talán hibázott, hogy elmondta neki, hogy mi szép jövőt álmodott számára. Ha ezt nem teszi, akkor talán saját érdekében elindult volna a neki jelölt úton, hogy minden állat különleges tulajdonságát megtanulja, és megtanítsa más állatoknak is. Így lehetett volna belőle tanulás révén az állatok mindentudó bölcse. Az események azonban más irányt vettek.

A kis kiválasztott egyre türelmetlenebbé vált. Hisztériás düh vett erőt rajta, mikor látta, hogy minden állat különb nála valamiben. Csak azokat a tulajdonságokat vette észre, amik őt kisebbítették. Fel sem tűnt neki, hogy a kanárinál sokkal jobban úszik, csak az, hogy nem tud olyan jól repülni. Nem érdekelte, hogy gyorsabb a teknősnél, csak sérelmezte, hogy a gepárd lehagyja. Úgy érezte, hogy becsapták, elárulták, mert mindaz a szép jövő, mely álmaiban megjelent, egyre távolabbivá látszott válni. Erőt vett rajta a felsőbbrendűség érzése egyszerre a kisebbrendűséggel. Csodás életet vizionált magának, de megfeledkezett valamiről. Az állatok ura feladatot is adott, mely összefoglalva a többi állat jobb képességeinek elsajátítása és másokhoz való közvetítése volt. Nagy feladat. Nagy és nemes feladat. Sok munka, sok energia, sok törődés, sok áldozat. A feladat teljesítése megacélozza a szellemet, a jellemet, a testet, a lelket. Ez a fejlődés. Olykor nehéz megkülönböztetni a bölcset az akarnoktól, mert külsőségeiben alig más. Mindkettő furcsán beszél, alig érthető a szándéka, alig felfogható a cél, mely haladásának irányát jelzi, de mégis. Valahogy mégis más a kettő. Megfogalmazni tán lehetetlen, de az érzés, az érzés egészen más a két esetben. Érezték is az állatok, hogy valami másként van, mint ahogyan rendeltetett. Nekik az állatok ura azt mondta, hogy jön majd valaki, aki tudásukat bővíti, különbözőségeiket tiszteli. Készültek is a várt jövevényre. Megelőlegezvén a csodás világot, kiegyeztek egymással. A madarak vendégül látták földön járó társaikat, a halak rákokkal barátkoztak, a föld mélyének lakói a felszínre léptek baráti kézfogásra őzzel, rókával, mélázó csigákkal. Úgy gondolták, hogy szerény erőfeszítéseik megerősítést nyernek és nagy erőre kapnak a megjósolt közvetítő által. Béke és szeretet honolt az állatok között. Segítették egymást. Aki magas volt, az másoknak levette a magasan lévő dolgokat. Akinek a szaglása volt kitűnő, az az orrával járult hozzá mindannyiuk jobb életéhez, és így tovább.

Egy valaki volt csupán elkeseredett. A kiválasztott. Mivel a számára kitűzött út bejárását nem kezdte meg, így bár képessége még megvolt, tudásának gyarapítása elmaradt. Az állatok persze így nem ismerhették fel benne a minden tulajdonsággal rendelkező bölcs teremtményt, ezért az avval járó tisztelet is elmaradt. Az elkeseredettség dühöt, a düh bosszút gerjesztett. Büszkén hirdette, hogy ő az állatok bölcsességének letéteményese, de mivel az ehhez rendelt tennivalóját nem teljesítette, az állatok csupán beképzelt pojácának tartották. Éktelen haragra gerjedt ettől. Elhatározta, hogy jusztis kiharcolja magának a beígért tiszteletet. Terveket szőtt, melyek nélkülözték a tisztességet, a becsületesen megszerzett javakat, az igazságosságot. Elméje elborult. Azt mondta, hogy akkor is tisztelni fogják, ha nem az ura parancsát teljesíti. Hogy miket tett, azt elsorolni nem lehet, de legyen példa rá némely állat esete.

A varánusz valaha a Himalája lakója volt. Gyönyörű szőre, kedves arca volt. Megbecsült tagja volt a hegyvidék állatainak. Dicsérték is sokan fényes bundáját, és ez jólesett őkelmének. Mesénk főszereplője azonban gonosz tervet szőtt. Tengeri nyaralásáról szerzett néhány levetett pikkellyel látogatta meg a varánuszt. Elmesélte neki, hogy ezek az eldobott lomok micsoda értéket képviselnek, hiszen nézze csak, milyen szépen csillognak. Azidőtájt a hazudozás nem volt még megszokott, szegény varánusz el is hitte a mesét, hisz tengert addig soha életében nem látott. Odaadta csodás bundáját az álnok kalmárnak, hogy pikkelyekkel ékesíthesse testét. Az üzlet megköttetett, a bunda pedig már új gazdájánál várta a következő üzletet. Sokat nem kellett várnia, mert az oroszlán épp ilyen díszes prémre vágyott. Hamar oda is adta neki érte királyi erszényét, miben addig kincstárát hordta. Az erszényt a kivételezett a kengurunak adta, bár neki nem voltak kincsei, így jobb híján kölykeit hordja benne, de ezért hosszú mellső lábairól mondott le, azt gondolván, hogy jó boltot csinált. A hosszú mellső lábak a hiénáé lettek, ki ezáltal púpos dögevőként élheti életét, mert nemes tartását adta a vélt előnyért. És így tovább, és így tovább.

A baj akkor keletkezett, amikor a tél közeledtével a meleg bundához szokott varánusz fényes pikkelyeiben igencsak fázni kezdett. Visszacsinálta volna már az üzletet, de a bundának már nyoma sem volt, így a varánusz melegebb vidékekre volt kénytelen költözni, ahol azóta sem látják szívesen. Az éghajlati változások miatt kellemetlenségek közepette vedléssel szabadul meg előző pikkelyeitől. Már tudja, hogy a levetett pikkely értéktelen kacat, és ezért gyűlöli a kiválasztottat álnokságáért. Régi kedves arca rút gyűlölettől torzult. Mások sem jártak jobban. Az oroszlánnak azóta is melege van, de királyi kincstár hiányában már nem igazi uralkodója királyságának, csak él korábbi birodalmában. A kenguru erszénye vagy üres, vagy gondokkal teli, a hiénát pedig mindenki utálja sunyi kinézetéért.

Hogy mi történt a kiválasztottal? Még mindig a vágyott megbecsülést keresi mindhiába. Senki sem tiszteli, de mindenki fél tőle. Utálják, de mosolyognak rá. Degenerált kolonc lett a világ nyakán, mert mindenféle módon ott van mindenütt. Titok nincs előtte, mert bármi alakban felbukkan, és ahol megjelenik, ott pusztulásnak indulnak a baráti közösségek. Az állatok gyanakvóvá váltak, senki sem segíti a másikat érdek nélkül, mert fél, hogy kihasználják. Azóta a madarak fedetlen fészkekben költenek. A medve barlangjának ajtaját adóság fejében leszerelték, a vakond járatában pedig sötétség honol.

Az állatok ura bűntudattól szenved. Próbál rájönni, hogy nem lett volna szabad ennyi észt adni a kiválasztottnak, nem kellett volna elmondani a neki szánt sorsot, vagy egyszerűen meg sem kellett volna teremteni? Nélküle mindenki boldogabb volt.

Egy teremtőnek is van mit tanulnia.

 Fogarasi Miklós (FMJ)