Magán-galaxisom

     Amikor minden kezdődött.

…. Semmi …….. hang se ……… csend se ………. nincs sötét, és nincs világos ………. nincs semmi ......

Mióta? Mi van mióta? Mi az a mióta? Idő sincs. Akkor vége sem lesz. Minek nem lesz vége, hiszen semmi sincs? Őrület. Mi az az őrület? Ki vagyok én? Vagyok egyáltalán? Biztosan vagyok, mert különben nem tudnám érzékelni, a mit is? Unalom. De mióta? Ideje sincs. Idő sincs. Én sem voltam? Mikor nem voltam. Eddig? De mi volt eddig. Hiszen most vagyok. Lettem. Most vagyok. Ez érdekes. Tudat lettem, mert ha nem csak úgy lettem volna, akkor emlékeim is lenének másról, mint ami most vagyok. Ez izgalmas. Már nem is unatkozom annyira, és már azt is tudom, hogy mióta. Amióta elgondolkodtam a létezésemen. No, várjunk csak. Lettem, mert felismertem a létem. Elgondolkodtam a létezésről, ezzel felismerésekhez jutottam. Közben több érzést is megismertem. Az unalmat, az érthetetlenséget, a logikai összefüggést, az egymásutániságot, a gondolkodást, az izgalmas kíváncsiságot. Mindez együtt, egyszerre. ……… Nem értem. ……… Hogyan lehet egyszerre? …….. Nem lehet egyszerre ami ugyan az de különböző. ……… Vagy mégis? ………. Mégegyszer! ……… De nem, ez nem vezet sehova. ……… Rendet kell tenni. Rendeződik ……… rendeződik ……… körvonalazódik …….. Dehiszen, dehiszen, lehetséges? ……... Igen, lehetséges. Alkot a tudat, alkot a vágy. Nincs itt más, én alkotok. ………. A tudatommal alkotok. ……… Létrejött a tudat. Az önfelismerés létrehozott engem, a gondolataim létrehozták az öntudatomat. A tudatom felismerte a rendezetlenséget. Jó, a neve legyen mondjuk káosz. Nem túl barátságos dolog, de rendezhető. Rendet kell tenni, és elég csak gondolnom, a rendeződés már meg is kezdődik.

Na álljunk csak meg. Ez így nem jó. A szétválasztás még nem rend, csak láthatóvá teszi a rendezendőket. Okosnak kell lenni, mert a rosszul épített rend valójában csak a rend látszata, de helye semminek sincs. Kezdjük elölről!

A homályból legyen világos és sötét. A történések ne legyenek egyszerre, hanem kövessék egymást. A sort hívjuk időnek, és folyjék lassan, ahogy a történések követik egymást. Ok és okozat. Na így már jobb. Látszik ami látható. De ez még csak a kezdet. Fény és sötét az idő nagy semmijében. Be kell népesíteni. Legyen anyag, mely megfogható, gyúrható, hajlítható. És igen, működik, van anyag, van miből alkotni. De mintha változna valami. Valami más lett. Hogyan lehetséges ez. Hogyan is volt? Anyagot akartam, és lett. Valami ekkor változott, de mi. Talán az erő, mely eddig körülvett? Igen, de mi az az erő? Talán benne volt a káoszban? Benne lehetett. De ha így van, akkor nem is teremtek, csak formálok. Csak formálok, csak formálok. Így is jó, de észben kell tartani. Nem lehet csak úgy létrehozni semmit. Ha valamit alkotok, azt valamiből alkotom, tehát minden alkotás elvesz egy már lévőből. Ezt a lévőt nevezzük erőnek? Ne, inkább legyen energia. Energia, mely alapegység. Bármit lehet alapjaira bontani, tehát energiává tenni, mint ahogyan bármit lehet teremteni energiából. Ebből következik, hogy az alkotáshoz szükséges energiát ki kell választani. Ha szükséges valamit le kell bontani. Sebaj, van energia sok. Azért tűnt el belőle egy kevés, mert az volt közel a teremtéshez, vagy inkább a formáláshoz. Ha meglévő anyagból gyúrtam volna újat, akkor nem vett volna el a tiszta energiából. Menni fog ez. No lássuk, mit is kellene teremteni. Bármit tudok, de mégis mit? Legyen mondjuk, mondjuk …, mondjuk … . Mi? Mégis mit? Bármit, de mégis mit? A szabadság elbizonytalanít. Ezt is meg kell jegyezni. Még jól jöhet egyszer. Egyszer a jövőben. Igen a jövőben. Legyen ez a neve az idő folyása azon részének, ami még nem múlt el, és múlt az, ami már megtörtént.

Hát, ha olyan nehéz teremteni csak úgy, akkor előbb szabályokat alkotok. Legyen az a támpont. A szabály pedig legyen … legyen … , de mi legyen? Ez sem vezet sehová. Csak nyugodtan, megfontoltan, átgondoltan.

Igen, a szabályokat alkossuk véletlenül! Jó ötlet. Ha nem lesz jó, hát újrakezdjük. Fogom az anyagot, jól összegyúrom, gyúrom, jó kicsire összenyomom, még annál is kisebbre, míg fel nem izzik a saját sűrűségétől, majd hírtelen szabadon engedem, meglátjuk mi lesz.

Nahát, ez csodálatos. Mennyi szín. Mennyi fény. Mennyi melegség. És ez a kavalkád. Összevisszának tűnik, de mégis más, mint a káosz volt. Ez tele van dinamikával. Ennek van iránya, vannak szabályszerűségei. Gyönyörű, ahogy száguldanak minden irányba szerte szét a távoli mélységekbe. Egyre messzebb, egyre távolabb. Összerendeződik, majd újra szétvetődik. Új és új anyagok keletkeznek a régiekből. Egyre nehezebb, egyre keményebb, egyre jellegzetesebb anyagok. Jó ötlet volt ez a nagy kezdeti robbanás. Benne van minden elkövetkező, mégis a végtelen véletlen sokasága alkotja. Gyönyörű … . Csodálatos … . Színpompás … .És mindezt én hoztam létre. Hihetetlen. Na, próbáljuk újra. Vagy inkább mégsem. Az anyag morzsái még mindig mozgásban vannak. Lassulnak, rendeződnek, formálódnak, de még mozgásban vannak. Vajon mi lesz belőlük? Később is ráérek újra megpróbálni, előbb szeretném tudni, hogy mi lesz a vége a nagy helyezkedésnek.

Lássuk csak, valami furcsa történik. De jó, hogy nem kezdtem újra, ez valami egészen különleges. Mintha, de nem. Vagy mégis? Igen, már szinte bizonyos. Igen, egészen biztos. Ez a valami élni kezd. Mozog, táplálkozik, majd …, elhal. De miért? Ni csak, egy másik! Az is elhal. Egy újabb, nem, kettő! És lesz belőlük még kettő, négy, hat, elhalnak azok is. Nem értem. Miért? Miért lesz, és ha lett, miért hal el? Nocsak, egy újabb élő. Nem, több. Egy egész kis csoport. És szaporodnak. Elhalnak, de nem mind. Újra szaporodnak. Egyre többen lesznek, de idővel mind elhalnak. Ajjaj. Ami él, az meg is hal. Én is? De hisz én a mindenség eleje óta vagyok. Én alkottam a mindenséget, és most is olyan vagyok, amilyennek lettem. Tehát nem élek úgy, ahogyan ők, mert én nem akarok változni, tehát olyan maradok, amilyen vagyok, ők viszont nem tudják, hogy a sorsukat befolyásolhatják, így nem is teszik. Jobban megnézve semmit sem tudnak. Milyen picik. Egy-egy kis átlátszó lényecske. Mégis bonyolult rendszere az anyagdarabkáknak, amiből vannak. Ezt nem hívhatom anyagnak akkor sem, ha abból van. Ez egy másik dolog. Ez él. Hívjuk inkább sejtnek. Igen ez jó lesz. Nahát, a sejtek is összekapaszkodnak. Ezt minek hívjam? Majd később elnevezem, egyelőre gyönyörködöm, mert egyre gyorsabban változnak a dolgok. Egyre bonyolultabb élőlények jönnek létre szerte az anyaggombócokon mindenfelé, ahova a robbanás repítette őket. Így nem lesz időm szemlélődni, pedig egyre izgalmasabb. Mit is tehetnék? Hát persze, lassítom az idő futását. Nekem mindenről tudnom kell.

Egyre többféle lény, egyre többfelé. Vannak fajok, és fajták, vannak úszók és mászók, vannak parányok és óriások. Van ami a földbe kapaszkodik, van amelyik lebeg a vízen, van amelyik ezeket eszi, és vannak, akik a többieket. Nem jó ez így, de jobb nem lehet. A szaporodásnak és pusztulásnak egyensúlyban kell elennie. Ez az első fontos szabály. A jövőben élőket akarok teremteni, mert ez a legcsodálatosabb, amit eddig láttam. Ebben van minden örömöm, ebben van benne a jövő kifürkészhetetlensége. Az eddigieket szétválasztom növényekre, és állatokra. De amit én alkotok, annak tudatot is adok, hogy társaságomként szolgálhasson, szórakoztasson, új ötleteket adjon. Fantasztikusan érzem magam. Szeretek teremteni, szeretek szemlélődni, szeretem a létem. Én vagyok a kezdet és én leszek a vég, bár még nem tudom, hogy az milyen lesz…

Fogarasi Miklós   ( F.M.J. )