Fűzfasíp

Tata fáradtan üldögélt a diófa árnyékában. Gondolatai annyira messze vitték, hogy észre sem vette a közeledő unokát. Tomi lassan a háta mögé került, befogta a szemét, és kérdezte:

• - Na, ki vagyok?
• - Vajon ki lehet? Csak nem egy settenkedő kópé?
• - Min gondolkozol Tata? Kihoztam a bicskádat. Tessék.

Tomi odanyújtja nagyapjának a csontnyelű vágóalkalmatosságot.

• - Köszönöm Tomi. Tudod miért kértem? Találtam itt a kert végében egy eldobott fűzfaágat. Valaki szállíthatott egy csomót a kert végi utakon, és leeshetett a kocsiról. Frissnek vélem. Az egyik ág épp megfelelőnek tűnik.
• - Mihez megfelelő?
• - Már nagyon régen faragtam ilyet. Tudod, amikor én voltam gyerek, még nagyon sokminden nem volt, ami mostanság, de azért akkor sem unatkoztunk. Például faragtunk fűzfa sípot.
• - De jó! – ujjongott Tomi – Csinálsz nekem is?
• - Pont erre gondoltam. Nemigen jut csak úgy eszembe ilyesmi, meg aztán a fát is sajnálnám megvágni a játék kedvéért, de ennek az ágacskának már úgyis mindegy.

Ezzel Tata kinyitotta a bicskát és komótosan kezdte lefaragni az ágacska fölösleges részeit. Tomi kerekre nyílt szemekkel nézte, ahogyan a fadarab lassan síp formáját kezdte ölteni.

• - Tata, hogy te miket tudsz?! És gyerekkorodban mindig ilyeneket csináltatok?
• - Dehogy is. Sokmindent csináltunk, többek között ezt is.
• - És bármilyen fából tudtál csinálni?
• - Nem, akármilyen nem jó hozzá, majd mindjárt meglátod.

Ezzel Tata megfogta a zsebkés pengéjét, és apró mozdulatokkal kezdte körbeütögetni a síp oldalát. Lassan, módszeresen. Időnként megállt, megfogta a készülő hangszer végét, kicsit feszegette, majd folytatta az ütögetést.

• - Ezt miért csinálod?
• - Azért, hogy elváljon a kéreg a fa belétől. Ha nem ütöm elég erősen, akkor nem válik el, ha túl erősen ütöm, akkor megsérül a kéreg, és tönkremegy a síp. Azért kell fűzfa, mert annak könnyen elválik a kérge, mert sok benne a víz, és azért kell ilyen vastag, mert ez még nem fásodott meg annyira, hogy ne lehetne lehúzni róla.
• - De jó Tata. Hogy te miket tudsz? Az iskolában nem mondták a fűzfáról, hogy lehet belőle sípot faragni.
• - Még szerencse. Képzeld el, hogy hogy néznének ki a fűzfák a közelben, ha hirtelen mindenki sípot akarna faragni. Ezt meg kell tanulni, és nem lehet elkapkodni. Meg aztán nem is hebehurgya kölyköknek való játék, hanem olyanoknak, akik tudnak felelősen bánni a késsel. Faragni csak éles késsel lehet, az meg nem eszetlenkedni való.

Tata közben abbahagyta a síp kocogtatását, és egy óvatos csavarással kihúzta a kéregből a fabelet. Ejtett rajta még néhány vágást, kikanyarított belőle egy kisebb darabkát, visszadugta a kéregbe, majd óvatosan belefújt. A síp éles, mégis kellemes hangon megszólalt, majd Tata trillázni kezdett a két kis lyukacska segítségével, amit az oldalába faragott. Tomi olyan boldog lett a mezei hangszer zenéjétől, hogy madarat lehetett volna fogatni vele.

• - Ez az enyém, nekem faragtad? Jaj de jó. Ha nagy leszek én is fogok tudni ilyet csinálni?
• - Attól, hogy nagy leszel, még semmit sem fogsz tudni. Attól tudsz valamit, ha megtanulod. A sípot megkaphatod, de ha van kedved, faraghatsz is magadnak. Félretettem az ágból egy másik darabot is, ha kedved lenne hozzá.

Tomi átszellemült boldogsággal vette át Tatától a zsebkést és a botocskát. Nem akarta elhinni, hogy ő a drága Tata bicskáját tarthatja a kezében. Tata sokat mesélt róla, hogy az apja neki vette, amikor megtanult kaszálni, mert aki tud kaszálni, az már megérdemli, hogy „tisztességes bicsakja” legyen. Nem sok emléktárgy maradt meg a déditől, azt nem akárki kedvéért adta ki a kezéből.

• - Na, fogd szépen a bal kezedbe a fát. Jobba a bicskát, és sose tartsd szabadon!
• - Hogy ne tartsam szabadon?
• - Hát ne úgy fogd, mint egy háziasszony a konyhakést. Ez bicska, és ezzel úgy kell bánni, ahogy egy férfi bánik a késével. Megmarkolod a nyelét a négy újaddal erősen, a hüvelykedet meg szembefordítod vele.
• - De úgy elvágom az ujjam.
• - Dehogy vágod, nem vagy te kislány. Most lassan tedd rá a kés élére a hüvelykedet, de ne nyomd meg. Érezd a fogását, hogy hogyan áll a markodban a kés nyele, amikor a penge az ujjadhoz ér. Persze gyakorolni kell, de ez a lényeg. Ha szabadon tartod a pengét, akkor vagy megsérülsz, vagy nem, de ha a hüvelykeddel ellenőrzöd, hogy hol a kés éle, akkor csak akkor sérülsz meg, ha hebehurgya vagy. Érted?
• - Értem – mondta Tomi tétován. Hitte is meg nem is, de Tata biztosan tudja, mert édesanyja kezét már sokszor látta bekötve, de Tatáét még kés sosem sebesítette meg. – Így jól tartom?
• - Igen jól, csak még nagyon görcsös. Ha félsz a késtől, akkor meg fog vágni. Ne a kés mondja meg neked, hogy hogyan legyen, te irányítsd a pengét. Na, ez az. Nézd csak, itt van egy sárgarépa. Ez könnyen darabolható, ezen gyakorolhatsz, de nagyanyádnak el ne mond! A nyesedéket majd beszórjuk a nyulaknak.

Tomi vágott előbb keresztbe, majd haránt, a végén még kanyarított is egyet a répából, és büszkén nézegette új tudománya eredményét. Tata is büszke volt. A fásszín árnyékából leste az ügyeskedő unokát, hogy az ne érezze úgy, hogy felügyelik. Amikor a jobbsorsra érdemes kerti zöldség már a püré állagot kezdte közelíteni, Tomi kézbe vette a botocskát, majd körülnézett, Tata látja-e? Látta, de úgy tett, mint aki rá sem hederít egy farigcsáló „férfiembere” a diófa árnyékában. Megvárta, míg szón neki a gyerek.

• - Tata, segítesz kifaragni a sípot?
• - Persze, adok tanácsot, ha kérsz, de bízz magadban, menni fog az nélkülem is. Ott a síp, amit én faragtam, olyat kell csinálni, de te még ne tegyél lyukakat az oldalára, majd legközelebb! Azután ott a bicska is, jó éles. Faragni is tudsz már, ahogyan azt a répapürét elnézem. Vigyázz el ne csússz rajta! Ne kapj bele, gondold át, hogy hogyan csináltam, mi után mi következett, azután próbáld meg. Ha nem sikerül, az sem baj, kijön ebből a botból még néhány munkadarab. Csak ügyesen, ha csinálod, megtanulod, ha gyakorlod, megügyesedsz.
• - És akkor én is fogok tudni bármikor faragni? Miket lehet még?
• - Töklámpát, dinnyehéjlakatot, ha megfelelő fát találsz, lehet furulyát, szobrocskákat, ha meg nagyon megtetszik a fafaragás, csinálhatod később vésőkkel is, de abban én már nem tudok tanácsokat adni.
• - Miért?
• - Azért, mert senki sem érthet mindenhez, mert ahhoz örökké kellene élni, és közben csak tanulni.
• - Miért, az ember nem lesz bölcs, mire megöregszik?
• - Jaj Tomi, ez nem ilyen egyszerű. Nem mindenkinek adatik, meg a sok tanulás, mert az élet ilyen, de ettől még lehetne bölcs a maga nemében, mégsem lesz az mindenki. Van, aki sokat tud, mégis gyermeteg a gondolkodása, mert tapasztalatlan marad. Az sem bölcsesség. Ahhoz, hogy valaki bölcs legyen, sok időre van szüksége, mert a tudásnak egy jelentős részét tapasztalatokkal szerezzük, de csak tapasztalatoktól sok mindent rosszul gondolhatunk, ezért kell tanulni is. De még ez sem minden.
• - Nem minden, már most sem értem?! Akkor most bölcs lesz az ember, mire megöregszik, vagy nem? Nekem azt mondták, hogy az öregebbeknek kijár a tisztelet, mert okosabbak.
• - Ez így is van. de csak egy darabig. Tudod a bölcsességhez vezető út hosszú, és az idő is megy. Fiatalon lehetsz okos, de amíg nem szerzed meg a kellő tudást és tapasztalatot, addig nem lehetsz bölcs, viszont ha az idődet nem arra használod, hogy tanulj, és tapasztalatokat szerezz, akkor öregen is pont annyit fogysz tudni, mint kisgyerekként. A tiszteletet azért kell megadni, mert nem tudhatod egy idősebbről, hogy az idejét az ismeretei gyarapítására fordítja, vagy csak van a világban. Ha viszont kiderül, hogy a legtöbb, amit fel tud mutatni az életben, hogy már régen született, és még nem halt meg, akkor semmilyen tisztelet nem illeti meg, mert a megért évek magukban nem jogosítanak senkit semmire, az csak lehetőség arra, hogy öreg korára valaki bölcsé válhasson. Előfordulhat az is, hogy idővel valaki bölcsebb lesz, mint a nála jóval idősebb. Ezt sem tudhatjuk senkiről előre, ezért akkor jársz el helyesen, ha mindenkiről feltételezed elsőre, hogy tud valamit, amit te nem, és megismerése után úgy kezeled, amilyennek megismerted. A tudás nem kor kérdése, de idő kell hozzá, a bölcsességhez meg még több idő, de sose hallgass olyanokra, akik azt hiszik magukról, hogy attól okosak, mert megöregedtek! Na jó, nézzük inkább a sípot, mert lassan lepüfölöd róla a kérget!
• - Gondolod elég jó már?
• - Nem tudom, meg kell próbálni. Fogd meg erősen a síp végét ott, ahol körbevágtad a kérget a végénél, a másik kezeddel fogd körbe a kérget óvatosan, és finoman csavarva próbáld széthúzni! Annyit kopogtattad már, hogy szerintem könnyen szét fog … . Hát, ez nem sikerült, szétszakadt a kéreg, mert már túl puha lett. Ne keseredj el, én annak idején az első kettőt szakítottam így el. Nem voltam olyan ügyes, mint te, viszont nem is beszélt hozzám senki. szerintem neked sikerült volna elsőre, ha a sípra figyelsz, és nem rám. Na mindegy, el kell dobni, és megpróbálni újra. Menni fog, ne keseredj el, most csendben leszek!

Tomi nagy buzgalommal vetette bele magát a következő kísérletbe, Tata pedig elkezdte a kertben előkészíteni a földet a következő vetéshez. Nagyon drukkolt Tominak, hogy sikerüljön a síp. Amikor ő volt gyerek, a második sikertelen kísérletet majd két év pihenés követte, mire újra rászánta magát. Ügyes ez a gyerek, csak nem veszi el a kedvét az első kudarc – gondolta magában – és gondosan gereblyézte tovább a meglazított földet.

Egyszercsak bátortalan síphang hallatszott a diófa felöl, majd egy sokkal erősebb, és Tata büszkesége nem ismert határokat…

Fogarasi Miklós  ( F.M.J.)