Avagy az épített karrier abszurditása.

Gondolom nem én vagyok az egyetlen ember ezen a sárgolyón, aki visszataszítónak találja a munkahelyi törtető viselkedést, a bármilyen eszközzel többre jutásnak már a szándékát is.

Talán ennyivel el is lehetne intézni a dolgot, hiszen rendkívül széles azon emberi tulajdonságok tárháza amelyek másokból ellenszenvet váltanak ki. Itt azonban nem valamilyen veleszületett, örökölt, vagy mellékesen felvett rossz tulajdonságról van szó, mint például a krákogás, fülvakarás, vagy orrpiszkálás. A karrier építése céltudatos és hosszú távú tevékenység, és mint ilyen sajátos a maga nemében.

A karrier szó alatt a szótárban a következő meghatározás olvasható: „Életpálya, eredményes pályafutás, sikeres előremenetel.”

Persze mint egyéb más kifejezések tömege, ez is átesett már némi jelentésmódosuláson. Van aki egyszerűen csak „pályafutásnak” fordítja, és talán ez a legkifejezőbb, hiszen a drogosok totális leépülésének folyamatát is a karrier szóval jelölik. Ez az összefüggés viszont arra indít, hogy az egész jelenséget, annak elnevezését vizsgáljuk meg közelebbről.

Mivel a karrier szó immár nem csak az élet bizonyos területein végbemenő pozitív irányú fejlődés jelölésére szolgál, lehetővé válik a különféle karriernek nevezhető folyamatok szétválasztása, értékelésére.

Nem nevezhető egyedinek az életben, hogy a legértékesebb dolgok a legrejtettebbek. Meggyőződésem, hogy ha a karriert, mint az élet bizonyos területén végbemenő fejlődést vizsgáljuk, akkor az ember, mint személy és személyiség is bejár egy bizonyos fejlődési utat. A gyerekkori álmokkal kezdődik, amikor még mindenféle racionalitástól függetlenül az apróság úgymond elhatározza, hogy mi lesz, ha nagy lesz. Számára az a cél még az idő végtelenén túl dereng, talán ezért sem számol a valós lehetőségekkel. A célok persze jelentősen módosulnak kapuk nyílásával, mások bezáródásával, és kapuk sosem voltának felismerésével. Ez még mindig a karrier tervezési szakasza, mely akkor ér véget, amikor megtörténik egy nagyobb léptékű elhatározás, ami már számol mind a lehetőségekkel, mind az érdeklődéssel, és nem utolsó sorban a kitartással. Ezt személyes karriernek nevezhetjük, és szinte végtelen a lehetőség, hogy miben nyilvánul meg. Egy földrajzi hely elérésétől, egy bizonyos közösségi létforma felépítéséig, társadalmi szerepvállalástól a művészi önkifejezésig, történelmi rejtély megfejtésétől a karitatív önfeláldozásig bármi lehet. Megfigyeléseim szerint, ha valakinek a személyes karrierje jól halad a maga útján, ha nem is folyamatosan, de legnagyobbrészt kiegyensúlyozott. Ez azért lehet így, mert a személyes karrier fejlődését, a személyes vágyak megélését, azt az érzést, hogy ma is haladtam annyit az utamon, amennyit ma haladhattam, vagy ha nem, hát az is kedvem szerint volt, nem lehet kívülállók által lerombolni. Már azért sem, mert a személyes karrier nem sablonos dolog. Nem látható kívülről, mert szubjektív. Nem lehet tudni, hogy egy másik személy pontosan milyen ütemben, milyen célok felé halad, és vajon amerre halad, az az eredeti célja, talán esetleg kényszerpálya, vagy valamilyen oknál fogva megváltozott célkitűzések miatti pályamódosulás. Valójában egy kívülálló csak következtethet arra vonatkozólag, hogy valakinek a személyes karrierje jól halad-e. Onnan tudhatja, hogy az illető magabiztos, kiegyensúlyozott, jó kedélyű. Nem mindig, hanem általában.

A karrier egy másik formája, a szakmai előmenetel. Itt már legfeljebb csak részben beszélhetünk személyes karrierről, bár cseppet sem ritka. Nagyon is elképzelhető, hogy valaki annyira szereti a szakmáját, hivatását, hogy annak szenteli az életét, vagy legalábbis fontosnak tartja, hogy minél jobban elmélyedjen a hozzá fűződő ismeretekben. Bármi tudás gyarapítható még egy kicsivel akkor is, ha annak a gyakorlati életben semmilyen haszna sincs. A szakmai karrier jól felismerhető a szakember munkavégzési stílusából. Jellemző, hogy miközben a hétköznapi életben a legtöbb ember valójában egyfajta betanított munkát végez még akkor is, ha a munkaköre diplomához kötött, hiszen előre előkészített kliséket alkalmaz a felvetődő problémák kezelésére, és a kreativitás legfeljebb ott érhető tetten, hogy a rendelkezésre álló kevés lehetőségből melyiket választja, vagy milyen hamar ismeri fel a problémát, addig a szakmai karriert bejáró szakember megoldásai csak ritkán panelesek. Többnyire kreatív, egyedi, az adott helyzetre a lehető legjobb megoldást keresi, és annak részleteivel is tisztában van. Sajnos egyre ritkábban fordul elő, hogy valaki olyan szakemberrel találkozzon, aki nem csak sablonok alkalmazásából él, hanem töviről hegyire ismeri is a szakmát, tudja, hogy mit miért csinál, valami alkalmazása, vagy annak elhagyása milyen következményekkel jár.

További adalék még a szakmai előmenetelhez, hogy nem anyagi irányultságú. A szakmai karriert építőknél a szakma minél jobb megismerése elsősorban nem a nagyobb anyagi jólétet szolgálja. Ezzel persze nem azt mondom, hogy a magasabb tudás, a nagyobb szakmai megbecsültséggel járó anyagi többlet elhanyagolható, csupán nem elsődleges. Ha a pénz lenne a cél, egyszerűbb utat is választhatna.

A szakmai karrier egy sokkal látványosabb valami, mint a személyes, és bár társadalmi szinten hasznosabb a többi ember számára, abszolút értékében meg sem közelíti a személyes karriert, mert míg a személyes mindenkinek a saját személyiségének kiteljesedését, élete céljának, élete feladatának beteljesítését hozza, addig a szakmai karrier csupán a megélhetés területén épülhet, ami viszont eleve lényegesen szűkebb lehetőség a boldogságra.

A fenti két karrierforma ha eltérő mértékben is, de részben szubjektív, egészében pedig abszolút értékeket hordozó folyamat. Mind a személyes, mind a szakmai karriert bejáró személyek életútjukkal értéket hoznak létre. Begyűjtött tudásuk, tapasztalatuk alapul szolgál a következő generációknak, akár ismeretekről, akár életviteli tartásról, céltudatosságról beszélünk, mint példáról. Az előmenetellel járó önbizalom, elismertség, tisztelet pedig meghozza a társadalmi rangot is, melyet nem kell kiharcolni, mert a tudás, a tartás és kitartás, a tapasztalat, minden normális társadalomban megalapozza a megbecsülést.

A végére hagytam a társadalmi karriert. Azért nevezem társadalminak, mert a társadalom számára látható, összevethető, mérhető, számon tartható. Paradoxnak is nevezhetnénk, de jól meggondolva szükségszerűen külvilágnak szóló előmenetelről beszélünk.

Nem összetévesztendő a szakmai előmenetel okán magasabb pozícióba kinevezett ember, a karrierjét céltudatosan építő, rendszerint az általa betöltött pozícióra kicsit sem alkalmas, vagy legalábbis semmivel sem alkalmasabb személlyel, mint akik az irányítása alá kerülnek. A karrierista, ahogyan mindannyian nevezzük a társadalmi előmenetelüket közvetlenül építgetőket, nem az értékteremtő utat választja. Neki úgy kell a felfedezőket, feltalálókat, gyógyítókat, sikeres szülőket, elismert kutatókat, hősies mentőket, nagy tudással rendelkezőket övező elismertség, hogy az azok alapjául szolgáló munkát meg akarják spórolni. Ez pedig a legtöbb esetben nem lustaság. Egyszerűen képtelen lenne rá. Ennek persze sok negatív következménye van. A karrierista sosem tudja értékelni a kreatív tudást, nem tudja, hogy mennyi munkával, mennyi energiával jár, míg valaki kiérdemli a tiszteletet. Számára egy pozíció betöltése nem az odáig vezető út kitartó megjárásának eredménye, hanem egy átmeneti cél, ami az ő nagyságát hivatott demonstrálni. Ha pedig visszaolvasom a személyes és szakmai előmenetellel kapcsolatban megfogalmazottakat, cseppet sem látszik meglepőnek, hogy személyes ismeretségi körömet vizsgálva egyetlen karrieristát sem ismerek - bár elég sokan vannak -, akinek az életútján ne lenne valami alapokat meghatározó deformálódás. Gondolok itt halva született gyerekre, magtalanságra, alkoholista vagy büntetett felmenőkre, intézeti nyomorra, súlyos testi fogyatékosságra, szóval olyasmire, ami az illető önismeretét, önbecsülését, a környezet kellően kritikus, de nem túldimenzionált szemlélését alapvetően akadályozza. A karrierista nem megmászni akarja a hegyet, csak fenn lenni a csúcsán, és nem érti, hogy miért gratulál mindenki az alpinistának, és hogy őt miért nem ismeri el senki, pedig előbb odaért. Igaz helikopterrel, de akkor is. Talán ezért is van, hogy a karrieristát megvetik mindenütt. A felettesei a nyalásáért, a beosztottai a taposásáért, a kollégái a könyökléséért, a kívülállók pedig az emberi értéktelenségéért. 

Összességében talán érthető is, hogy a társadalom értékpótló kirakateredményeinek birtoklói miért képtelenek normális életre. Újgazdagok, karrieristák, sznobok, "sztárok". Az értékeket nem ismerik el, ezért nem értik, hogy hogyan képes valaki úgy boldog lenni, hogy ugyan azzal az emberrel éli le az életét, miközben lehet, hogy végig küzdi, nem érti, hogy hogy lehet a társadalmi helyezkedéseknek hátat fordítva élni, vagy egész más szempontok szerint gondolkodni, mint amit az aktuális trendek diktálnak. Ők elismerésre vágynak, de nem kapják meg, mert az értékrendjük csak a saját társadalmi csoportjuknak érthető, ők pedig nem ismerik az elismerés fogalmát. Ők jellemzően azokkal barátkoznak, akiktől remélnek, azokkal lekezelőek, akik tőlük remélnek, vagy legalábbis feltételezik róluk. Az elismerés sem őszinte. Mögötte többnyire irigység, és helyezkedés húzódik meg. A társadalmi karriert építők ritkán magabiztosak, sokkal inkább arrogánsak, mert ezzel tudják leginkább elrejteni önértékelési problémáikat.

Már csak azt nem értem, hogy egyáltalán lehet-e még szakmaszeretettel, tudással, szorgalommal magas pozíciókba jutni, vagy az már teljes egészében a karrieristák terepe? Van-e esély arra, hogy legnagyobb vállalatainkat, közhivatalainkat hozzáértő szakemberek irányítsák, és ne a saját pecsenyéjüket sütögető dilettáns lelki sérültek?

Fogarasi  Miklós  ( F.M.J. )