Általános felmelegedés, végeláthatatlan szeméthegyek, óceáni műanyagszigetek, GDP, termelékenységi mutatók, nyugdíjkasszák, légszennyezés, egészségügyi problémák, stressz. És még bele sem jöttem, de minek is folytatni?

Az ipari forradalom előtt az emberiség anyagi helyzete elég siralmas volt, legalábbis mai mércével mérve. A mezőgazdaság állati és emberi munkát jelentett, a lakosság jelentős részének foglalkoztatásával. Az ipari tevékenység kézi munkákat jelentett, és ami talán gépesítésnek mondható, az a természet erőinek kezdetleges megcsapolása volt. Szélmalmok, vízimalmok, vizigatterok. Szállítani emberi erővel, állati vontatással, esetleg hajóval lehetett. Az talán elmondható, hogy senkinek sem volt lehetősége hasztalan elfoglaltsággal tengetni az idejét, mert minden munkás kézre szükség volt.

A termelékenység sem volt mai értelemben véve kimagasló. Sőt, akár csapnivalónak is nevezhetnénk, de akkor arra volt lehetőség. Az akkor még sokkal nagyobb arányban falusi lakosság, leszámítva néhány kézművest, vagy kisiparost, mint a kovács, a suszter, a bőrös, a kerékgyártó, meg a kádár, szinte mindenki a mezőgazdaságban dolgozott. A földek egészségesek voltak a természetes trágyázástól, nem volt a termelésnek gépészeti, kemikália, és üzemanyagigénye, A levegő tiszta volt, a vizek szintén, és persze nem volt környezetszennyezés sem. No nem azért, mert környezettudatosan gyűjtötték a szemetet, hanem mert a tönkrement szerszámokat ugyan úgy eldobálták, vagy elégették, mint manapság, de azok többnyire fából voltak, és egyszerűen nem okoztak környezetszennyezést az elkorhadásuk, vagy téli befűtésük által. 

               A jelenlegi világberendezkedés egy haladó civilizációs lépés volt, amikor bevezetésre került. Akkor még a várható élettartam nem volt különösebben magas. Nem nagyon voltak balesetvédelmi előírások sem. Nem kellett feltétlenül betegnek lenni ahhoz, hogy valaki előbb halálozzon el, mint hogy elérné a nyugdíj korhatárt. Amúgy sem volt, de aki elvileg mégis elérte, nem sokáig élvezhette. Így adódott, hogy az adott helyzetet figyelembe véve kidolgozták a jelenleg is alkalmazott nyugdíjrendszert. Nem különösebben számottevő összeggel kellett hozzájárulni a nyugdíjkasszához, ami viszont stabil megélhetést nyújtott a kevés nyugdíjaskorúnak. 

Aztán jöttek a változások, és a fejlődés a vívmányokkal együtt hozta a berendezkedés koporsójának szegeit is. Először is az átlagéletkor növekedett, másodszor a kezdeti népszaporulat visszaesett, tehát elkezdődött a társadalmi elöregedés, harmadszor növekedett a termelékenység, ami a munkanélküliséget növelte, de a munkanélküliség nem hoz jövedelmet, tehát nincs is miből nyugdíj járulékot vonni. 

A termelékenység növekedése egy darabig jóléthez vezetett, mert kevesebb ember is elő tudta állítani a szükségleti javakat, és maradt lehetőség kényelmi termelésre. Csakhogy a termelékenység gépesítést jelent, az környezeti terhelést, és energiafüggést jelent, Amíg volt elég folyóvíz, meg fa a gőzgépek üzemeltetéséhez, addig nem is volt gyötrő a probléma, de a fák nem nőttek elég gyorsan, szén meg nem volt akárhol, ahol meg volt, ott gyötrelmes életkörülményeket generált, szóval működött a tőke, de nem volt közmegelégedésre.

A másik főbenjáró rákfene, a GDP. Persze kellett valami mutató, ami irányadó adatnak számít, és akkor még jó is volt, hiszen a termékek a lehető legjobb minőségben készültek, hiszen még senki sem hallott a telített piacokról. A termelés és vásárlások adatai jól tükrözték egy ország gazdasági erejét. Egy darabig.

Eddig jó, de mi ment félre? Nos egyszerű a megfejtés. Megelőzte a kordé a szamarat. Ahelyett, hogy amikor telítődtek a piacok a jó minőségű termékekkel, amikor a termelékenység lehetővé tette, hogy sokkal kevesebb ráfordítással előteremtsük a megélhetés feltételeit, mi nem a rendszert vizsgáltuk felül, és helyeztük új alapokra a viszonyrendszereinket, hanem hagytuk, hogy a korábbi statisztikai mutatóink legyenek a világítótornyaink. Nem azt mondtuk, hogy mára már egy ember is el tudja végezni tíz munkáját, akkor dolgozzunk tizedannyit, hanem kitaláltunk kilencnek felesleges elfoglaltságokat, hogy legyen nyugdíj befizetés. Nem azt mondtuk, hogy egy embert kiszolgál élete során két autó, mert tudunk olyan jó minőségűt csinálni, hanem azt, hogy romoljon el minél előbb, hogy az újratermeléssel növekedjen a GDP. Hogy mindennek mi a következménye? A felesleges munka is környezeti terheléssel jár. Ugyanúgy van anyagigénye, a munkahelyre - bármi értelmetlent is csinál - be kell járni, járműveket kell igénybe venni, üzemanyagot kell elégetni, a termeléssel energiát kell felhasználni. És mit kapunk érte? Például szórólapot a postaládánkba. Talán ha minden századikat átlapozza valaki. Esetleg felfújható hóembert. Igazán hiánypótló, hiszen mit is kezdenénk egy jó nagy műanyag hólyag nélkül, ami színes fényekben "tündököl", amit persze erőművekből táplálunk. Hasonlóan zseniális beszerzés a lebetonozott udvarra a műfű telepítés. Ugyan mi is lehetne tökéletesebb élmény, mint venni egy hétvégi házat, ahol az ember kikapcsolódhat a városi rohanásból, és kényelmesen elhelyezkedhet a műpázsiton? Igazi természetközeli élmény. Hasonlóan nélkülözhetetlen szükséglet a műanyag gyeprács. Mert ugye van a beton, ami cementből és adalékanyagból, mint murva, homokoskavics készül. Ha az tönkremegy, azzá válik ami volt. Bányászható, a természetben fellelhető kővé. Na de nem úgy a műanyag. Az ugyan feladatát tekintve lényegesen gyatrább megoldás, ámde kevésbé időtálló, viszont elhasználódása után műanyag hulladék, ami közömbösítendő, természetesen energiafelhasználással. A felesleges munkák elvégzéséhez munkába járó emberek gyorsan elhasználódó járműveket használnak, amik etetése energiahordozó beszerzést indukál, tehát növeli az ország energiakitettségét, valamint a légszennyezést. Amire jó hatással van, az a nyugdíjkassza, meg a GDP. Csakhogy ez a befizetés nem értékteremtésen, hanem pótcselekvésen alapszik, A GDP növekedés pedig nem a gyarapodáson, hanem a már megszerzett javak minél gyakoribb cseréjén alapszik. Jól jellemzi az abszurd képet, hogy mivel a GDP mindent magában foglal, valójában nem gazdasági teljesítményt, hanem inkább pénzforgalmat mér. Paradox módon bizonyos megközelítésben jót tesz a gazdaságnak, hogy valaki tönkretesz valamit, mert az illetőt el kell kapni (rendőri munka), közben a rendőrségi járművet tankolni kell (üzemanyag előállítás és kereskedelem), a gyanúsítottat őrizni, etetni kell (intézményi háttér építés és fenntartás), tárgyalni kell (igazságszolgáltatási költségek), na és természetesen az adott károkozás helyreállítása (anyagbeszerzés, gyártás, szállítás, kivitelezés). Magyarul, nem jutottunk sehonnan sehova, de generálódott egy csomó pénzmozgás, ami a GDP részeként gazdasági eredménynek látszik, na és persze így már kerül pénz a nyugdíjalapba is. Mindez csupán azért, hogy kiszolgáljunk egy lejárt szavatosságú, "gazdasági teljesítményt" mérő elméleti számítási rendszert. Eddig akár még derülhetnénk is az egész történeten, de ne felejtsük el, hogy az államadósság mértéke is a GDP-hez viszonyítva van megadva. Tehát érvényben lévő számítási metódus szerint, ha adott országban több a csöves, és több a helyreállítandó köztéri rongálás, akkor attól csökken a viszonylagos államadósság.

Mindez összefoglalva annyit tesz, hogy az egész társadalmi-gazdasági berendezkedés ellenérdekelt az emberiség jólétével. Sutba kellene dobni a mára már toxikussá vált paradigmáinkat, és új alapokra helyezni a jólét, a gazdaság, és a gazdagság fogalmát. A nyugdíjkasszát nem a dolgozók befizetéséből kellene tölteni, hanem a vállalkozási haszonból. A haszonban ugyanis a vállalkozások érdekeltek. Minél hatékonyabban termelnek, annál több hasznuk van. Márpedig a hatékonyabb termelés kevesebb munkaerő jobb kihasználását jelenti, így a mai rendszerben a hasznos munka egyre kevesebb dolgozói befizetést generál, tehát egyre több szükségtelen munkát kell elvégezni, hogy a nyugdíjkassza ne legyen üres. Haszonalapú befizetések esetén ez megváltozna, mert minél hatékonyabban dolgoztatnak a vállalkozások, annál többet fizetnek. A nagyobb termelékenység jelenleg a személyekre kirovó rendszerben egyre kevesebb befizetést eredményez, míg a vállalkozási haszonból történő levonás a termelékenység által töltené a nyugdíjkasszát. A GDP fogalmát is le lehetne cserélni, az abszolút vagyoni gyarapodásra. Vajon egy hétköznapi embernek mondjuk hűtőgépre van szüksége, vagy új hűtőre? Gondolom senki se lenne megsértődve, ha nem kellene ötévente hűtőt vásárolni, a régit kicipelni, az újat becipelni, és ne legyenek illúzióink, az ingyenes kiszállítás benne van a termék árában, csak másként nevezik. Se a kereskedő, se a gyártó nem akar lemondani a hasznáról. Na és még ide kívánkozik a termékre rakódó egyéb költség is, mint például a reklám, amiből mindenkit csupán annyi érdekel, hogy hol és mennyiért lehet kapni, de az árban az is benne van, hogy úton-útfélen szembejön, hogy melyiket vegyük meg. Talán az árucikkek ára is kevesebb lehetne, ha csak annyi reklámköltség lenne rajta, amennyi tudomásunkra hozza a szükséges információkat. A többi csupán gazdasági teljesítménynek látszó felesleges árdrágító pótcselekvés.