Magán-galaxisom

   Halad lassan az idő, és olyan távolságokat tesz meg, melyekre egykor az elérhetetlen horizontként gondoltam. Túl vagyok már messze azon a koron, mely korosztály „bölcs” tanácsai valaha ifjonti elképzeléseimet rendre determinálták több-kevesebb sikerrel. Így a lemezfordítás évét közelítve vissza kell tekintenem ezekre az évekre, mert most én is ezeket az időket élem, bár másik szerepkörben. Az igazi kérdés az, hogy vajon tényleg rendelkezem-e azzal a tudással, ami feljogosíthat követendő tanácsok adására az ifjabb, jelen esetben felnőtt gyermekeim korosztályának számára. Az érzés, mely felvetődik, kettős. Részint olyan elvitathatatlan előnnyel rendelkezem, melyre bármikor tudok mutogatni annak kockázata nélkül, hogy eme előnyöm a legkisebb csorbát szenvedné. Ez pedig a korkülönbség. Ha az ifjabbak a fejük tetejére is állnak, akkor is idősebb vagyok náluk egy generációval. Na nem mintha ezért én bármit is tettem volna azon kívül, hogy nem szaladtam szembe a gyorsvonattal, vagy nem bosszantottam volna fel annyira valakit, hogy adott körülmények között már jóval korábban agyoncsapjon, de kellően együgyű szemlélettel ez akár erénynek is látszódhat. Én azonban ebben semmi erényt nem látok. Az érzés másik fele, hogy az én életemnek tudása, az a tapasztalat, mellyel a saját életemet újra élve talán hozhatnék olykor jobb döntéseket is, hasznosnak mondhatók-e olyan személyek számára, akik egy egészen más elvárási rendszerben kénytelenek a saját életüket elindítani? Félretéve most azt az amúgy nagyon is fontos, de elméleti kérdést, hogy vajon ha csak az első rossz döntésemet jobbra cserélem, és ebből kifolyólag minden másként alakul, vajon összességében jobb lenne-e nekem, vagy abban az esetben is ugyan az az ember lennék-e, mint most, egyértelműen kijelenthető, hogy nem. Nagyon nem. Nem arról van szó, hogy ha a véleményem kérdik, vagy az útmutatásomra kíváncsiak, akkor megtagadnám, hisz vannak az életben viszonylag statikus dolgok, de elvárni, hogy az én elavult opcióim és feltételezéseim alapját képezzék az ő életvitelüknek, igazi tőrőlmetszett demagógia lenne.

   Valamikor réges-régen úgy éltek az emberek, hogy ki mi volt, annak nevelte az utódait is. A kovács gyereke kovács lett, a suszteré suszter, a földművesé pedig földműves. A fejlődés lépéseit ölesnek liliputi mércével sem lehetett volna jellemezni. Generációk adták át alig változó ismereteiket a következőknek, és ebből az is következik, hogy minél tovább élt alaki, annál több lovat patkolt, cipőt talpalt vagy veteményest kapált át. A kor gyakorlattal, tapasztalattal gyarapított, mely látszólag utolérhetetlen „bölcsességgel” ruházta fel annak birtokosát. A képet tovább kontrasztosítja, hogy szinte lényegtelen volt, hogy ki mennyi tehetséggel, elhivatottsággal volt megáldva vagy megverve, a nép egyszerű fiaként ennél többet szinte alig volt lehetséges tanulni, ezt viszont a viszonylag gyenge képességűek is képesek voltak elsajátítani, valamint a társadalmi viszonyok amúgy is rendre visszafogták a más utakat keresőket, tehát maradt a jó öreg „jobban tudom, mert öregebb vagyok” szemlélet.

   Az idők azonban változtak. A változás szelének első lökéseit talán az ipari forradalom keltette, merthogy a gőzgépnek nem zab kellett, hanem szén, mely köztudomásúlag másként érhető el. A gőzmozdonyt nem kellett patkolni, a gőzhajót nem kellett vontatni, és így tovább. Persze a változás szele nem orkán, lassan tisztította át az egyéb bajokkal is küzdő kontinenst, és így hozzánk elég sokára ért el. Nálunk a 40-es, 50-es évek korosztálya még a középkori „öregebb-bölcsebb” szemléletben nőtt fel, melyben a gép Istenáldása/csapása volt, és az elektronika csúcsát a szalagos magnó jelentette, míg a megelőző korosztály még kereste a villanykörtéhez vezető petróleum csövet, a 60-as, 70-es évek gyermekei számára már a kazettás magnó, a bakelit lemez és később a CD volt az adathordozás alapja, valamint átmeneti megoldása. Az ezredforduló környékén születettek olyan tudással rendelkeznek napi természetes létük körítéseként, melyet a mi korosztályunk komoly erőfeszítések árán képes akár csak nagyvonalakban is megérteni, lehetséges hozzáadott értékről meg talán álmodnia is futurisztikus. Ha elfogadjuk, hogy mindez így van, és vitázni vele talán nem is lenne ésszerű, akkor fel kell tenni azt a kérdést is, hogy vajon a generációk tapasztalatán és gyakorlatán alapozódott régi idők tudása hasznavehető érték, vagy csupán valamiféle kulturális panoptikum részét hivatott-e jobban képezni?

   A korral járó „bölcsesség” persze más úton is megközelíthető. El kell ismerni, hogy a bölcsesség nem magától terem. Annak hátterében sok tudás van, mely lexikális ismereteken, valamint tapasztalatokon egyaránt nyugszik. Hozzá kell számolni mindehhez az életvitel tapasztalatát is, mely az előző kettőt hivatott egységgé szervezni. Sajnos a kép azonban nem ilyen egyszerű és tiszta. Ha az lenne, akkor a kor magában foglalná a bölcsességet, mint ahogy a bölcsesség is valamiféle általános szellemi magaslatként lenne leírható. Ha ezt a tézist elfogadjuk, és levonjuk az ebből adódó következtetéseket, akkor azt kellene megfigyelnünk, hogy életúttól függetlenül mindenki bölcs lesz, ha megöregszik, evvel párhuzamosan senki sem lehet okos sem, ha nem elég idős, valamint a megbölcsült, tehát jelentős számú évet megélt emberek mindenben egyetértenek, hiszen a bölcsesség nem dimenzionális dolog, hanem a kor előrehaladtával szükségszerűen általánosan elérhető és elérendő tényállás. Persze a felvetés hipotetikus, és nyilván nevetséges is. Kortól függetlenül is képesek emberek egymással alapjaiban ellentétes álláspontot képviselni, és csak intelligenciájuk foka dönti el, hogy ebből tettlegesség, vagy csupán elvi vita kerekedik. Más szempontból pedig szintén elég nehezen alátámasztható, hogy valaki ismeretlenül jobban értene bármihez is, mint egy szakavatott ember, csupán mert öregebb.

   A bölcsesség alapjai a tudás és tapasztalat. A tudás elsajátított ismereteket jelent. Az ebből a szempontból lényegtelen, hogy a tudás iskolából, könyvtárból, a világhálóról, vagy kellő ismeretekkel bíró személytől származik. A tudás lényege, hogy az maga a valóság, akár tapasztalható, akár látens. A tapasztalat hasonló, de magában foglalja a változásokat is, valamint szokásokat, algoritmusokat, sztereotípiákat is. Ez nem mindig jó, de többnyire hasznos. A bölcsesség talán akkor kezdődik, amikor a sok felhalmozott tudás és tapasztalat nem csupán megoldási sémákat ad az élet kihívásaira, hanem azokat a lehetséges megoldási javaslatokat is felveti, melyek különböznek a hétköznapi gyakorlattól, de mégis megfontolandóak. A bölcsességnek talán épp az a lényege, hogy optimumra törekszik, és nem valamiféle megfelelési elvárásokat hivatott kiszolgálni. Ugyanakkor ez az optimum nem az adott probléma megoldási optimumát jelenti, hanem szem előtt tart általános érvényű igazságokat is, melyek segítenek megőrizni bizonyos értékrendet akkor is, ha az az adott körülmények között nem szolgál kívánt érdekeket.

  A bölccsé válás folyamatáról felmerül egy kikerülhetetlen kérdés. Vajon szaporodik-e a tudás az idő előrehaladtával? A válasz nyilvánvalóan igen, de hozzá kell tenni, hogy ez a szaporodás nagyon szubjektív. Bárki találhat a környezetében példát arra, amikor bizonyos személyek jövedelmüket, családjukat, vagyonukat, örökségüket, életüket elvedelve vagy elszívva mégis megélnek komoly életkort. Talán nem képezi vita tárgyát, hogy ezen személyek átvehető „életbölcsessége” nem feltétlenül üti meg azt a szintet, melyet egy ifjú felnőtt a mindennapjaiban hasznosítani szándékozna. A példa nem szándék nélkül szélsőséges, és egyúttal elismerem, hogy vannak valóban bölcs emberek, akinek a tanácsait tényleg hasznos megfogadni, de vajon hol lehet a határ? Semmiképp sem ott, amikor valaki az élet bármelyik helyzetére képes valamilyen elcsépelt frázist vagy közmondást előcitálni, hisz bármire van, és annak ellenkezőjére is. Én személy szerint már kamaszként is falra tudtam volna mászni az olyan demagógiáktól, melyek folyton a kitaposott ösvényre kívántak terelni. Ennek két oka volt. Részint a fáról se jöttünk volna még le, ha soha senki nem kísérletezik új megoldásokkal, tehát minden kudarc ellenére kijelenthető, hogy az emberiség fejlődését nem a nyúl módjára meglapuló és megalkuvó szervilis tömegek vitték előre, másrészt, ha valaki valamit tud, az meg is tudja indokolni. Nem azért lesz kettőször kettő négy, mert a tanító néni azt mondta, hanem mert kétszer letéve két korong az asztalra az összesen négy. A tanító néni azért kell, hogy ezt elmagyarázza. Nem lesz attól senki kijelentése igaz, mert sok a ránc az orcáján. Attól lesz igaz, hogy valóban az, és attól lesz okos valaki, hogy ezt le is tudja vezetni. A tudás, a tapasztalat, a bölcsesség tiszteletet parancsol, azonban az elvárt tisztelet legfeljebb csak szánalmat és/vagy megvetést ébreszt.

A bölcsesség formálódásának folyamatánál szükséges még megemlíteni, hogy számos példáját láthatjuk annak, amikor valaki nézetei évtizedeken át sem változnak. Nem olyan meglepő dolog ez, fel sem tűnik sok esetben, viszont rámutat a korral kialakuló bölcsesség hipotetikus jellegére. Ha ugyanis valaki ugyanazt a nézetet vallja egy emberöltő elteltével, akkor vagy már jóval korábban is ugyanolyan bölcs volt, csak nem értette meg a környezete, vagy később sem fejlődött semmit, tehát a kor nem hozza meg a bölcsességet. Ezen érdemes elgondolkodni főleg azoknak, akik úgy vélik, hogy a puszta korkülönbség bármiféle szellemi fölényt is jelentene.

   Mindezeket azért tartottam szükségesnek rögzíteni, mert már ugyan sokkal kevesebb vehemenciával, valamivel megfontoltabban, kicsit óvatosabban, több toleranciával, körültekintőbb tervezéssel, és életszerűbb célkitűzésekkel, de ma is ugyanazokkal az elvárásokkal viszonyulok az élethez, mint húszas éveim elején. Ma is szükségesnek tartom, hogy ha nézetekről beszélünk, akkor annak legyen füle-farka, magyarul lehetőleg ne legyen két lépésben önellentmondásos katyvasz. Ma is elvárom, hogy ha valaki vitázni akar velem, akkor legyen felkészült, vagy ne vitázzunk, hanem csak beszélgessünk. Én nem tolom senki képébe a nézeteimet. Blogba írom, hogy bárki becsukhassa, ha nem érdekli, de bármikor elérhesse, ha érdekesnek találja. Én nem várom el, hogy egyetértsen velem bárki is, de azt elvárom, hogy ne kérje számon rajtam a saját elképzeléseit. Abból, hogy azok a nézetek, melyeket Istenről, társadalomról, szakmámról, családról kialakítottam, illetve kialakult bennem kutakodásaim, megfigyeléseim által, az elmúlt évtizedekben csak egyre inkább elmélyültek, illetve sok tekintetben visszaigazolást nyertek, arra következtetek, hogy a véleményem nem a koromból adódó bölcsesség, hanem egy komplex nézetrendszer. Szintén abból, hogy a nézeteim ugyanúgy szemben állnak nálam jelentősen idősebb emberek egy részének nézeteivel, mint ahogyan ez volt huszon… évvel ezelőtt, arra következtetek, hogy valójában a legtöbb ember nézetei nem változnak egy életen át sem, csupán a ráncok adta talmi „bölcsesség” elfogadottabbá teszi a társadalom számára. Egy fikarcnyival sem érzem magam bölcsebbnek, mint három X-el ezelőtt, csak most már nyugodtabban, higgadtabban, magabiztosabban el tudom mondani, hogy a korral az ember csupán öregebb lesz, bölcsebb nem. A bölcsesség abban rejlene, ha mindig megtalálnám a megfelelő válaszokat a felvetődő kérdésekre, helyzetekre. Már túl vagyok azon, hogy bölcsességnek fogadjam el a közmondásokkal, bibliai idézetekkel dobálódzó bölcselkedést, mely a megnyilvánuló vitaképtelenségének elfedésén kívül semmire sem jó, viszont nincs mindig türelmem az okok és okozatok felvázolásához. Még nincs meg a lelki békém ahhoz, hogy ne vigyenek el túlfűtött érzelmek az objektív vitától. Szóval, még bőven van mit tanulnom, de ez nem megalapozatlan klisék elsajátítása, társadalmi sznobériák kergetése, mások elvárásainak kielégítése. Szeretnék sokkal olyanabb lenni, mint amilyen vagyok, mert jól érzem magam a bőrömben, tehát valószínűleg nem érezném jól magam máséban.

Fogarasi Miklós  ( F. M. J.)