Elég régen elég unalmas, hogy magukat liberálisnak valló vérgőzös anarchisták próbálják a lehető legagresszívebb eszközökkel számon kérni a világon saját elképzeléseiket, bármiről is legyen szó.

 Ez számomra azért fájdalmas, mert magamat én is liberálisnak tartom, de e szó alatt én egészen mást értek, és nem gondolom, hogy a liberális nézet kizárná, hogy legyenek elképzeléseim mindarról, amik körülvesznek. A liberalizmus szerintem nem alapeszme, hanem viszonyulás más nézetekhez.

              Kezdeném azzal, hogy szerintem már maga az elnevezés is kötelez. Mennyire lehetne komolyan venni egy agrárium köré szerveződő politikai mozgalmat, mondjuk kisgazdapártot, vagy kertészszövetséget, ha azok növényvédelem címén minél nagyobb területek lebetonozását követelnék? A liberalizmus is hasonló.

A szabadság és tolerancia jegyében nem lehet másoktól elvárni, hogy velem értsenek egyet, hiszen pont az a lényeg, hogy mindenki azt gondolhasson, mondhasson és tehessen amit akar. Mindaddig persze, amíg ezzel nem akadályoz másokat ugyan ezen jogaik gyakorlásában.

 Persze mint mondottam, én liberális vagyok. Próbálom elfogadni, hogy a világ változik. Még azt is próbálom megemészteni, hogy a világ szereplői egyre kevésbé kreatívak, és már nem képesek saját politikai hitvallásukat kifejezően magukat megnevezni, ezért jól csengő korábbi elnevezéseket használnak, azok jelentéstartalmának, normáinak átvétele nélkül.

A kettő azonban nem fér meg együtt. Jobb híján előtagok alkalmazásával tudnám, és fogom is a továbbiakban megkülönböztetni e két szöges ellentétben álló, ám egy nevet használó álláspontot. Magamat, és amúgy az eredeti liberális világnézet követőit retro-liberálisnak, az új, és számomra értelmezhetetlen, ám gyakorlatát látó hittétel követőit általánosan elfogadottan neo-liberálisnak nevezem.

Ezek után áttérhetünk e két nézetrendszer közötti különbségek példákon keresztüli értelmezéséhez.

A retro-liberális próbálja megérteni a világot, és mivel érthető okokból a valóság nem tetszik neki, követeli, hogy legalább őt magát hagyják szabadon gondolkodni. A neo-liberális ezzel szemben a saját szabadság-narratíváját próbálja számonkérni mindenki máson.

A probléma az elnevezés körül lehet. Miközben a retro-liberális saját, másokat nem akadályozó szabadságát tartja szemelőtt, addig a neo-liberális abból a téves dogmából kiindulva, hogy ő a szabadság letéteményese, eleve elutasít mindent, amit nem ő gondol, vagy tesz, hiszen az nem lehet része a szabadságnak. Ha az lenne, neki már eszébe jutott volna. Meg sem fordul a fejében, hogy mások a saját szabadságuk érájában mást is gondolhatnak a világról, mint egy neo-liberális.

 Egy neo-liberális mindig most rögtön akarja, hogy a világ „jobb” legyen. Persze nem sikerülhet, hiszen hogyan lehetne bármit is jobbá tenni anélkül, hogy értenénk a lényegét, hogy most mitől rossz, vagy úgy egyáltalán mennyivel lehetséges, hogy jobb legyen. Egy trabant nem azért nem megy 160-nal, mert rossz, hanem mert eleve nem is képes rá. Kár rajta dolgozni, még kevésbé követelőzni. Más célokhoz más alapanyagok kellenek. A retro-liberális ezzel szemben megalkotja magának azt a világot, amiben érvényesülhetnek a saját szabadságának elképzelései. Klubbokat, összejöveteleket szervez, esetleg politikai pártot alapít, hogy ott a hasonlóképp gondolkodókkal megoszthassa elképzeléseit, vagy felkínálhassa az eszményeit társadalmi, politikai alternatívaként.

 Ezért tapasztalható, hogy miközben a retro-liberális odut, barlangot, házat, tanyát épít/vesz magának, addig a neo-liberális követeli azt, hiszen „neki is jár”. A retro-liberális azért építi az egzisztenciáját, hogy legyen a világon egy hely, ahol a saját szabadságát mások korlátozása nélkül a tulajdon jogán megélheti, addig a neo-liberális mások világába próbálja adoptálni a saját elképzeléseit. Míg a retro-liberális nem kényszeríti másokra a saját véleményét a saját házában sem, tehát az ajtót nyitva hagyja, hogy azon bárki szabadon távozhasson, ha hallani sem hajlandó a házigazda nézeteit, addig a neo-liberális azt hiszi, hogy az ajtó akár nyitva van, akár zárva, arra hivatott, hogy azon bevigye mindenáron a saját eszméit mások hajlékába, akár tetszik a ház gazdájának, akár nem.

 Ha a retro-liberális kirándulni, vagy horgászni szeret, akkor tiszteletben tartja, hogy a másik ember a másik hobbit űzi. Köszönnek, ha találkoznak és ennyi. Ha azonban a neoliberális szeret horgászni, akkor a kirándulót megveti, mert nem tudja csendben szemlélni a természet szépségeit, meg valószínűleg amúgy is szemetel, de ha kiránduló, akkor a horgászt veti meg, mert szenvedést okoz a halaknak. Az ok mindegy, lényeg, hogy ami nem ő, az természetesen megvetendő, hovatovább fasiszta is, ha tudja mit jelent, ha nem. Az indokokat majd később megfogalmazzák.

Ezen narratívákból pedig egészen beteges következmények születnek.

 A retro-liberális elismeri az emberi teljesítményeket, és megértéssel fordul mondjuk a síró férfi felé, addig a neo-liberális értéknek tekinti a férfi sírását, valamint elvitatja és/vagy relativizálja az emberi teljesítményt, és elutasítja a könnytelen férfias kiállást.

Egy neo-liberális vállat von, ha valaki értéket teremtett, mert azt úgymond magának teremtette, és ebben igaza is van, ugyanakkor bár ő maga nem teremt értéket, a „társdadalmi egyenlőség” elvén, magának is követel belőle. Elvileg persze nem lehetetlen, hogy a neo-liberális is a társadalom értékteremtő oldalán helyezkedjen el, mert elvileg miért is ne lehetne. Ezzel szemben azonban épp a valóság áll. Aki ugyanis létrehozott már valódi értéket, az ha nem is kérkedik vele, sérelmesnek tartja, ha egyéni erőfeszítéseit hipotetikus érvek alapján egy kalap alá teszik elvi lózungokkal.

 Egy retro-liberális megérti és elfogadja, ha valaki inuitba oltott maszáj versenyzongorának vallja magát. A neo-liberális el is hiszi. Ezen ugyan jót nevethetnénk, de hitelességi problémákat vet fel. Ha a neo-liberálist elgázolja egy láthatóan hullarészeg gépkocsivezető, ám az áldozat nem hiszi el neki, ha a söfőr állítja, hogy nem ivott, teljesen érthető. Felvetődik viszont a gyanú, hogy nem mér egyenlő mércével. Ha nem hisszük el a részeg sofőrnek, hogy józan, akkor miért kellene elhinnünk Dukko Dezső külvárosi karosszérialakatosnak, hogy ő madagaszkári pingvin?

 A neo-liberalizmus egyik legnagyobb problémája, hogy a tényszerű empirikus valóságot tagadja, másik, hogy az igazolhatatlan, de még csak nem is valószínű irracionalitást elfogadja, harmadik, hogy a nyilvánvaló képtelenségeit másokon számonkéri. Elég évet megéltem, és elég problémával szembesültem már az életben ahhoz, hogy megtanuljam a világot nem megváltani. Nagyobbrészt elfogadóvá váltam a környezetem érthetetlen dolgaival szemben.

Még mindig rácsodálkozom összefüggéstelen és önellentmondásos jelenségekre, de már csak konstatálom. Nem akarom megváltoztatni. Csak annyit szeretnék, hogy ne legyenek számomra kikerülhetetlenek. Ezért tartom magam liberálisnak, mert már tudom tolerálni. Ezzel együtt nem vagyok irracionális elmebeteg. Nem tudom, és nem is akarom elfogadni a nyilvánvaló képmutatást. Nem tudom elfogadni, ha valaki elkötelezett magyar nemzeti érzelműnek tartja magát a trikoloros francia autójában, miközben a legalapvetőbb magyar vonatkozású ismeretekkel sem rendelkezik. Nem fogadom el a „zöld” tüntetések visszamaradó pet-palack hegyeit. Nem értem a nők „szabadságáért” küzdő, de a nők családszeretetét elutasító karrierista feministát. Ennek megfelelően nem értem a szabadságért vérző, de az általuk el nem fogadott szabadságértelmezést elutasító és megbélyegző neo-liberális eszméket sem. Mi értelme az olyan szabadságnak, ahol csak úgy lehet szabadon élni, ahogy egy kisebbség jónak látja?

Fogarasi Miklós