Kár lenne olyan közhelyekkel terhelni a tárhelyet, mint például, hogy beteg világban élünk, mert elég beteg, aki ezt magától nem ismeri fel. És hogy kellően sokak lelkivilágát borzoljam - merthogy nem célom népszerűnek lenni, csak a véleményemet osztom -, sok konkrétumon túl, ez egészen egyszerű jelekből is kikövetkeztethető. 

A társadalmi jelenségekre való rácsodálkozás számomra csupán érdeklődés, mégis vélek felfedezni olyan triviális szabályszerűségeket, melyek talán említést érdemelnek.

Vagyük például a profilképeken megjelenő színezéseket. Ha ezeknek lenne a normalitáson alapuló oka, akkor egyazon ember ugyan olyan, vagy hasonló témában felvetődő eseményekre hasonló reakciójaként alkalmazná. Ha például egy állatbarát egyszer a pingvinfiókákért, máskor a sintértelepi kutyákért színezné a hátterét, de az űrkutatás híreire nem reagálna, akkor az egy kiegyensúlyozott gondolatvilág kivetülése lenne. Ugyan ezen elv szerint, ha valaki emberjogi nézetei alapján emel szót népcsoportok háttérbeszorítása miatt a földrajzi helyszín, vagy társadalmi berendezkedéstől függetlenül, az is tisztelni való világlátás. Ide lehetne még sorolni, amikor valaki egy megtámadott ország mellett teszi le a voksát, az elszenvedő melletti szolidaritás címén. 

Bár a fenti bekezdéstől úgy tűnhet, mintha az ukrajnai háborúról szeretnék észt osztani, valójában az csak az apropó, illetve a mondanivaló részbeni szemléltetőeszköze.

Az ugyanis több mint feltűnő, hogy vannak olyan felhasználók, akik mindig minden elszínezési lehetőséggel élnek, mert ők olyan "bátran" tudnak kiállni valami "mellett". És talán nem is lenne baj, ha amúgy ténylegesen is kiállnának, főleg, ha még azt is tudnák, hogy amiért ki kell állni, az valójában mi, és miért alakult úgy, hogy kiállásra van szükség.

A mondás úgy tartja, hogy halottról jót, vagy semmit. Amivel talán nem is lenne baj, ha csupán a falu jófej alkoholistájáról lenne szó, de mindenki érzi, hogy ez a kontextus a történelmet, de legalábbis emberi sorsokat meghatározó emberek esetében nem ilyen egyszerű. Valójában a mondás eredetileg nem is így szólt. Helyesen: Halottról csak jót, vagy igazat! És így már értelmet is nyert a dolog. Egy halottat ne mószeroljunk, mert nem tud védekezni, de ez még nem ok arra, hogy szentté avassunk minden szemét gazembert, csak mert már nem rontja a levegőt. 

Vegyük példának az ukrán háborút. A sok színezett profilképből az ember gondolná, hogy a nép szupertájékozott, és sziklaszilárdan megalapozott véleményt formál egyértelmű történelmi helyzetről. Bár magam az eseményeket pár évvel korábbi kezdettel áttekintve hajlok arra a nézetre, hogy valójában úgy történhetett a dolog, hogy a hülyegyerek a játszótéren addig cseszegette a kisebbeket, amíg az erőfölény okán fejébe szállt az önbizalom, és végül belekötött az erősebbe is, az meg visszaütött. Azon persze lehet merengeni, hogy a visszaütés mértéke arányos-e vajon a bosszantás mértékével, de furcsamód most az óvónéni szerepét betöltő nyugati társadalom nem akar foglalkozni a hülyegyerek viselt dolgaival úgy általában, kizárólag a visszacsapás ténye érdekli. És hogy közelítsünk kicsit a konkrétumhoz is, meg kell jegyezni, hogy a nagyobb gyerek próbálta finoman kezelni hülyegyerek bosszantását. Többek között elkezdett Ukrajnát elkerülő gázvezetékeket építeni nyugat felé, hogy vegye már észre magát a taknyos kölyke. Nem használt. Elkezdett fenyegetőzni. Ekkor az erősebb gyerek vissza vette a korábban ajándékba adott darabkát a homokozóból, de hülyegyerek erre bosszúból tele akarta szórni az egész játszóteret üvegcserepekkel, rajzszegekkel, meg petárdákkal. Na ez meg már az amúgy béketűrő erős gyereknél is kiverte a biztosítékot, és most odacsapott. Hülyegyerek most sír, toporzékol, követel, hisztizik, játsza a mártírt, míg sok kicsit sem okosabb ember a nyugaton liberális együttérzéstől fűtve szemétkedik mindenkivel, akinek ugyanolyan a homokozólapátja, a zsebkendője, a cipője vagy a keresztneve, mint az erősebb gyereknek. 

Persze mindez egyelőre nem a mi problémánk. Ami viszont nagyon is a problémánk, vagy legalábbis könnyen az lehet, az az együgyű gondolkodás, ami egyszerre teszi lehetővé, hogy valaki gyors egymásutánban alkalmazzon BLM, szivárvány és ukrán hátteret. Eleve elég beteges, ha nem tudja, mi mit jelent, mégis teszi, de ha érti, hogy mindezek milyen háttérrel terheltek, mégis támogatja, az különösen kétségbeejtő. Ha tudja, hogy az egész BLM egy többszörösen büntetett drogos gazember szenttéemelésén tobzódva rabolja és rombolja azt a társadalmat az igazságtétel jegyében, amelyik eltartja, ha tudja, hogy szivárványos zászlók mögül valójában heterofób őrjöngés hangzik, hiszen senkit sem érdekelnek mások hálószobai aktivitásai, amíg a munkáját elvégzi, a törvényeket betartja, és másokat nem zaklat. Mindenki olyan társadalmi kapcsolatokat tart fenn, amilyeneket akar. Senkit sem érdekel, hogy valaki tekeklubba, melegbárba vagy népdalkörbe szeret járni. Az egész egy mondvacsinált probléma, ahol fontosnak érezhetik magukat az értéktelen emberek, mert semmire sem jók a feszültségkeltésen túl. Hasonlóan lesújtó a véleményem az ukránokról is. Természetesen nem mindegyikről személy szerint, de azért lapozzunk már bele az ellenőrzőjükbe. A szicíliai maffia gáláns úriemberek egyesülete az ukránhoz képest. Az "ukrán ügyvédek" kifejezés mondhatni közkeletű pár évtizede (mióta egyáltalán léteznek). A kisebbségek zaklatása hétvégi szabadidős tevékenység, és nem sakkversenyről van szó. Rendesen felégetett ingatlanokról, megvert emberekről, megnyomorított életekről. És ezzel nem csak a magyarokat tüntették ki. A többieket sem kímélték. Egyszóval, ha állami létükben szűnnek meg a háború végével, akkor sem sok könny indokolt érettük. Volt rá lehetőségük, hogy bizonyítsák emberséges voltukat, de nem óhajtottak élni a lehetőséggel. Persze akkor nem is kerültek volna a jelenlegi helyzetbe. Tehát a kérdés még mindig az, hogy lehetséges-e józan ésszel szabadságszerető könnyeket hullatni egyszerre egy drogos bűnözőért, az alkalmasság igényén átívelő kvótakisebbségekért és egy póruljárt agresszív nép nyomorúságán?

A jelenségen lehet ugyan nevetni - meg is tesszük jobb híján elég sokszor, ha épp a liberálfasiszták elég távol vannak -, de a probléma ettől még nem oldódik meg. Mármint az a probléma, hogy ezek az emberek sokan vannak. Azok, akiknek fogalmuk sincs, hogy amiről utalásokat, nyilatkozatokat, megosztásokat tesznek, az valójában micsoda. És ezzel a felkészültséggel, ezzel a szűklátókörűséggel, ezzel a mérhetetlen tájékozatlansággal elég felkészültnek érzik magukat nemcsak arra, hogy a szavazatukkal befolyásolják egy ország jövőjét, hanem adott esetben egyenesen arra is, hogy azt vezessék.

A társadalom tehát tele van feszültségekkel, ami jobb híján a bármikor bárkivel szembeni kiállásban testesül meg. Táptalaja a butaság, mert töviről hegyire megismerni a tényeket, elég sok idő, sok energia, és közben lemaradnak az aktuális sztárpletykákról, ezáltal partvonalra kerülnek a sokkal trendibb hülyékkel szemben. Netán esetleg felismernék a valóság sokszínűségét, és nem tudnának a műviláguk szürkeségével azonosulni. A butaságra azért is szükség van, mert aki elég tudatlan, az mindig elég magabiztos is. Nem okoz gondot az agyába plántálni az aktuális véleményét, míg felkészületlensége amúgy sem teszi lehetővé, hogy valamit is elérjen a vágyaiból. Ez frusztrálttá teszi, lehetőséget teremtve egy új kiállásra, amiben a világ nyomorának okát láthatja saját szánalmassága helyett. A kör bezárult. De vajon kinek jó ez? Lehetséges egyáltalán konteo nélküli magyarázatot találni? Tényleg annyira üdvözítő a tudatlanság, hogy megéri miatta egy életen át bűnbakokat keresni bármire, amiről nem is tudnánk, ha hírt nem adna róla az a média, ami rögtön a megítélést is közvetíti? Tájékozódás helyett tényleg jobb lelki nyomorban élni? A butaság még soha senkit nem üdvözített, csak mindent leegyszerűsített. Fehérre és feketére, amiben már nincs lehetőség megismerésre, csak lájkra és diszlájkra, hogy a "menők" is értsék.

Fogarasi Miklós  (F.M.J.)