Ne azért, mert menő teli lenni giccses érzelmekkel. Ha nem megy érzelmi alapon, lehet pusztán belátásból.

Anya kétféle lehet. Az egyik, amelyik klasszikus. Fogan, kihord, táplál, nevel, gondoskodik, aggódik, ha kell hazavár, és vigasztal. A másik selejt. Az nem fogan, hanem bekapja a legyet, nyűg a várás, és vagy eldobja, vagy csak elhanyagolja a magzatát. Még ekkor is lehet némileg értékelhető, mert ha az utód mégis hasznos lesz, akkor mindent egybevetve egész mivoltában mégsem lesz csapnivaló. Szemét ember persze lehet gondoskodás mellett is egy gyerekből, de ha a szülő legalább megpróbálta ami tőle tellett, emiatt el talán mégsem ítélhető.

Modern világunk sokféle életutat kínál, amiből választani látszatra talán nem is olyan egyszerű. Hogy kinek melyik vonzó, alkati kérdés. Azt azonban feltétlenül tudni kell, hogy az életút, és a világnézet egymástól alapvetően elkülönítendő dolgok. Fontos ezt rögzíteni, mert sokan, és egyre többen keverik őket. Tapasztalataim szerint reális nézetei nemigen vannak olyanoknak, akiknek ez a kettő egyet jelent. Amíg ugyanis tudjuk, hogy amit épp csinálunk, hogyan helyezkedik el általában az életben, addig azt is tudhatjuk, hogy az a dolog jó, vagy rossz, objektív, vagy szubjektív, helyes, vagy helytelen. Ha előfordul, hogy valamilyen egyébként hasznos szabályt nem tartunk be, mert adott körülmények között teljesen értelmetlen, de ha ettől még tudjuk, hogy nem tartottuk be, akkor nincs baj. Példának okáért senkit sem érdekel, hogy ha napfelkeltét mentél fotózni hajnalban a rétre autóval, és nem rendesen leparkoltál, hanem csak megálltál a dűlőút közepén a tisztás magányában. Az a baj, ha azt hiszed, hogy csak mert semmi fennakadást nem okoztál, már helyesen jártál el. 

Világnézetekkel sokfélével találkozni. Olykor elég egyediekkel is. Attól még lehetnek érdekesek, nem ez a lényeg. Vannak nézetek, amik köré lehet társadalmat építeni, és vannak, amik köré nem. Ez utóbbiakkal az a gond, hogy életképtelenek, de ez csak a kisebbik. Olyan, mit az örökmozgó, amit minden kicsit is érdeklődő palánta tudni vél megalkotni, majd a próbán elvérzik a dolog, de azért mégiscsak tanulságos. A világnézeti perpetuum mobile-k ennél súlyosabb szerkezetek. Sajnos a megalkotásuk sok ember életét teszi tönkre, ezért elvileg kell megérteni, hogy egy nézetrendszer működhet-e. A vizsgálat legegyszerűbb módja, hogy felvázoljuk annak önállóan történő működését. Sokak számára ez elkeserítő eredményt hozhat, és talán ezért nem is gondolkodnak róla. Az ősközösségi, a törzsi, de akár rabszolgatartó, vagy a feudális társadalmi berendezkedés is lehet életképes, függetlenül attól, hogy egyénenként nézve egyáltalán nem vonzó. Azok az elképzelések viszont egészen biztosan életképtelenek, amik nem foglalják magukban mind a létfenntartás, mind a hosszútávú önfenntartás szegmenseit. Van ezekből jó sok, a követői pedig már ránézésre is a téboly jeleit mutatják. Nem lehet könnyű együtt élni a tudattal, hogy mindaz amit ideálisnak tartanak és fennen hangoztatnak, csupán addig fenntartható, amíg a társadalom általuk alsóbbrendűnek és elmaradottnak tartott része hajlandó őket megtűrni.

Ami engem leginkább irritál, az az offenzív feminizmus. Nem az zavar, ha valaki társ és utód nélkül képzeli el teljesnek a életét, mert eddig csak az ő problémája, amikor rájön, hogy se a nyávogás, se az ugatás nem szerető gyermeki szó. Az a baj, hogy leszólják, gyalázzák, rabszolgázzák, lenézik azokat, akik hagyományosan gondolkodnak. Emberek tömegei gondolják, hogy a gyerek csupán valamiféle hobbi. Ha a gyerek csupa élmény és boldogság, örüljön neki aki akar. És valóban, aki nem tud neki örülni, annak jobb, ha nem születik, mert nem lesz számára jó a gyerekkor. Ettől még viszont az értékét tudni kell. Bármilyen nyugdíjtőkét halmoz fel valaki, bármekkora jólétet is teremt magának öreg korára a gyermektelen ember, mindig tudnia kell, hogy azok a fiatalabb generációk fogják előállítani a javakat, amiket öreg korában a pénzéből vesz, akiknek mások életet adtak, akikért mások aggódtak, akiket mások felneveltek. A gyermektelenség mint életfilozófia életképtelen, pontosabban egy parazita világnézet. Addig működik, amíg elég sokan nem követik. Ha átbillen egy lélektani határon, kifordul magából a világ. Senki sem szeretne olyanokra dolgozni, akik egész életüket a hedonizmus jegyében élték, akiknek önmagukon kívül senki sem volt fontos.

Tisztelni kell az anyákat, akik világra hozzák és nevelik azt  a generációt, amelyik megsüti a kenyeret, amit a nyugdíjas a boltban megvehet. Aki életében nem csak magára dolgozott, hanem arra is, aki később, előállítja a ruhát, amit hordunk, szereli a villanyt, amivel világítunk, gondoskodik a szobánk fűtéséről, vizsgál, ha megbetegszünk, és végül vezeti a fekete autót, hogy ne csak úgy büdösödjünk a föld tetején, mint az elgázolt kutya, ha már végképp nincs szükségünk semmire. 

Ajánlom ezeket a gondolatokat mindazoknak, aki szerint az élet csak csapongva szép. Párt választani, vele megöregedni, utódokat nevelni, rájuk büszkének lenni, unokáknak örülni, csupán idejét múlt megszokás. Ez nem valamiféle párás szemű lelki kirohanás, ez pragmatizmus. Bármely nő, aki értékes tagot nevelt a világnak, hasznosabb bármelyik másiknál, aki eleve elutasítja az anyaság intézményét. Ők nem tudják miről beszélnek, viszont minden családban élő ember volt valaha egyedülálló, csak továbbléptek. 

Fogarasi Miklós  ( F.M.J.)