Magán-galaxisom

- Te jössz bajnok. Min jár az eszed?

- Elgondolkodtam.

- Azt látom, már tíz perce bámulod a táblát, de azt látom, hogy nem itt jársz.

- Jól van na. Én is elbambulhatok olykor. 

- Akarsz róla beszélni? Tudod, mint az agyturkásznál. Mégis mi bajod? Szépen rendben mennek a dolgok, ahogy elterveztük. Ez nem elég? 

- Hát ez az. Emlékszel olyanra, hogy a dolgok szépen rendben mentek? Valami készül, és nem tudom mi. A zsigereimben érzem, de ötletem sincs.

- Akkor meg mit foglalkozol vele? Holnap mikor indulsz?

- Nem is tudom. Holnap amúgy is szünnap van, nem megyek sehova.

- Az a szünnap ma van. Már hajnali három van. 

- A mindenit. Jól elment az idő. Szóval holnap. Reggel fel kell hívnom az irodavezetőt. Délután lesz a találkozó, de előtte még vannak elintéznivalók, de ezt tudod te is.

- Persze. Én is utazom, csak a másik irányba. Jó kis bolt néz ki. Lesz úgy nyolcszáz millás forgalma, és ha sikerül megtámogatni, akár a nagyobbik része haszonná is válik.

- Hát arra szükség is lesz. Úgy néz ki, hogy csak ránk erőltetik ezt a hülye médiasarcot. 

- Na és, majd kötünk egy jó kis megállapodást, aztán abból kiperkálom. Ne aggódj már ezen. Elég jól jövedelmeztek ezek az évek, néha áldozhatok is. szerintem téged nem ez izgat.

- Nem, valóban. Nálam még mindig az állóvízzel van a gond. Ha viszont nem akarjuk megvárni, hogy magától kezdjen hullámzani, akkor meg kell keverni kicsit, hogy legalább tudjuk merre vernek a hullámok.

- Ebben lehet valami. Na és mi az ötlet?

- Éppen volna, de nagyon vadul hangzik.

- Nem ez lesz az első. Mondjad már!

Mert ugye így van? Nem vitás. Pénzért eladnak mindent. Tisztességet, becsületet, befolyást. Tönkretesznek egzisztenciákat, hitet, jövőt, bármit, amiből akár csak egy kevés haszon is várható, bármi is az ára.

Illusztráció: boon.hu

Na de miért van ez? Elképzelhető, hogy valaki azért megy politikusi pályára vagy vállal vezető tisztviselői feladatot, mert eleve gátlástalan alak, vagy a körülmények teszik azzá? Ha az előbbi, akkor ennek nincsenek megelőző jegyei? Bizonyára lennének, de nem valószínű, hogy így lenne. Sokkal elképzelhetőbb, hogy az idő múlásával, a karrier felfelé ívelésével taposódik ki az az út, amin a gátlástalanság fejlődése jár. Ha pedig így van, akkor ez az út elindul valahonnan. Valahonnan egészen mélyről, ahol talán nem is látszik oly veszélyes dolognak. Ahol elindul, még csak ösvénynek mondható, ahogyan a világ nagy folyamai is eleinte csupán csermelyek egy jelentéktelen forrást követő kanyargós mederben. Ehhez hasonlatosnak látom a korrupció eleinte rögös erdei ösvényét is, mely a folyamokhoz hasonlóan előbb csapás, később ösvény, majd út, autóút, a végén soksávos sztráda, mely csak a belőle hasznot húzók számára kívánatos, a zaját, szagát csupán elviselők nem igazán szimpatizálnak vele.

A korrupció magas, jól látható visszaélései mindenki számára ismeretesek. Sokfelé olvashatóak megnyilvánulásainak részletei, jellemzően politikai küzdelmek közepette, nem is ezekkel kívánok foglalkozni, hanem inkább az alapjaival és azzal, hogy ennek a szerencsétlen országnak mikor lesz már végre olyan vezetése, amelyik nem tekinti eleve elrendeltnek a hatalommal való elsősorban gazdasági jellegű visszaéléseket.

Avagy az épített karrier abszurditása.

Gondolom nem én vagyok az egyetlen ember ezen a sárgolyón, aki visszataszítónak találja a munkahelyi törtető viselkedést, a bármilyen eszközzel többre jutásnak már a szándékát is.

Talán ennyivel el is lehetne intézni a dolgot, hiszen rendkívül széles azon emberi tulajdonságok tárháza amelyek másokból ellenszenvet váltanak ki. Itt azonban nem valamilyen veleszületett, örökölt, vagy mellékesen felvett rossz tulajdonságról van szó, mint például a krákogás, fülvakarás, vagy orrpiszkálás. A karrier építése céltudatos és hosszú távú tevékenység, és mint ilyen sajátos a maga nemében.

A karrier szó alatt a szótárban a következő meghatározás olvasható: „Életpálya, eredményes pályafutás, sikeres előremenetel.”

Persze mint egyéb más kifejezések tömege, ez is átesett már némi jelentésmódosuláson. Van aki egyszerűen csak „pályafutásnak” fordítja, és talán ez a legkifejezőbb, hiszen a drogosok totális leépülésének folyamatát is a karrier szóval jelölik. Ez az összefüggés viszont arra indít, hogy az egész jelenséget, annak elnevezését vizsgáljuk meg közelebbről.

Mivel a karrier szó immár nem csak az élet bizonyos területein végbemenő pozitív irányú fejlődés jelölésére szolgál, lehetővé válik a különféle karriernek nevezhető folyamatok szétválasztása, értékelésére.

Két közlekedési reform-ötlet a közelmúltból.:

30 km/h sebességkorlátozás lakott területre, és rendszeres KRESZ-vizsga aktív járművezetők részére.

Az elsővel kapcsolatban rögtön látszik, hogy EU-s képviselő indítványa. Sok ostobaság ömlik ki politikusok szájából, főleg, ha pályafutásuk mozgatórugója nem annyira a világ jobbá tételének általuk üdvösnek tekintett útjának kitaposása, mint inkább a mindenre alkalmatlanság publikált belekotyogásokkal teli elfedése. Szerintem itt ez utóbbi ékes példáját láthatjuk.

Lassan lecsengenek az elborult frázisok, de még élő a téma. Az egész olimpiai felhajtás számomra eldönthetetlen kérdéseket vetett fel. Hagyjuk most a politikai lózungokat, azokat az unalomig ismételt, egyetlen hangoztató által sem komolyan gondolt süketeléseket, amikkel a közvélemény formálgatása történt! Azokra a kérdésekre gondolok, amik valós mértékben befolyásolhatják, vagy befolyásolhatták volna a megítélésünket, az országképet, amik az önbizalmunkat, az önazonosságunkat, az erőnkbe vetett hitet, realitásérzékünket, a dolgok fajsúlybeli különbségének megítélését, de legelsősorban a mindennapi életünkre való kihatást jelentik.

Könyvnyi terjedelemben lehetne írni a téma részletes elemzését, melynek egyes részletei is megérnének egy újabb elemzést, ezért csak a nagyobb témákra kívánok rámutatni.

Az egyik ilyen, hogy bár rendkívül sajnálatosnak tartom, de tény, hogy a nemzetközi életben felmutatott eredmények akár tényleges eredményeket, akár eseményeket jelent, mindig motiválóan hatottak az adott téma művelésére. Szinte teljesen mindegy, hogy művészetről, kutatásról, felfedezésről, vagy épp miről van szó, azok az országok, régiók, területek, amelyek valami kiemelkedőt tudnak/tudtak felmutatni, mindig nagy utánpótlást generáltak a felnövekvő nemzedékben.

Némi magyarázatra szorul talán, hogy ezt miért tartom sajnálatosnak. Azért, mert ezek a példán generálódott megmozdulások nagyobb részt nem az adott személyek belső indíttatásából táplálkoznak, hanem csupán a példa követéséből. Tudatában vagyok, hogy ez kétélű fegyver, mert valamilyen szinten mindannyian példákat követünk, még akkor is, ha az adott példa a saját ideálunk, elgondolkodtató, hogy jól építkező társadalmat tartunk-e fenn, ha az ifjú generáció nem találkozik elegendő, és elég sokféle példával ahhoz, hogy felismerhesse közöttük a számára megfelelőt, így kénytelen abba kapaszkodni, ami épp felvillan a láthatáron?

Az élsport talán a legveszélyesebb ezek között a példakövetések között, hisz egy kutatás több kutatót is igényel, így a másodrangú is hasznos eredményekkel járulhat hozzá az alkotáshoz, mint ahogyan a művészet sem csak a legkiválóbbakat jegyzi, az élsport sosem szól azokról a százakról, ezrekről, akik ugyan olyan lelkesedéssel és kitartással vetették magukat az edzések embert próbáló világába, és áldozták szabadidejüket, gyerekkorukat, ifjúságukat a remélt eredmény oltárán, mint a későbbi bajnokok, de a kevéssel gyengébb (evvel együtt még akár kimagaslónak is tekinthető) adottságaik adott időszakban nem tették lehetővé az áhított dobogóra való felkapaszkodást. Ezzel persze nem a bajnokaink eredményeit kívánom relativizálni, de épp a legutóbbi Olimpia pontozási anomáliái mutattak rá a felkészültség és az eredmények közötti nem feltétlenül következetes összefüggésekre. Sajnálatos tehát, hogy az emberek nem azért sportolnak, mert mozogni jó, nem azért, mert az egészségük megőrzése érdekében nem elég csak a kattintóizmaikat megmozgatni, azért sem, mert a rendszeres testmozgás sok évvel képes kitolni a gyógyászati segítség igénybevételének szükségletét, hanem azért, mert vannak az élsportban példaképeink. Ez sajnálatos, de ha ez az ára, hát legyen.

Kezdetben is közösségekben élt az ember, mert közösségben nagyobbak a túlélés esélyei. Ezt a létezésformát még a fáról hozhattuk magunkkal, de ha nem is pontosan így történt, mindenképp előremutató fejlődési iránynak tekinthető.

Az idő múlásával a közös létezés lassan valódi közösségi életbe ment át. Az eredeti berendezkedés, melyben a legerősebb uralkodott a többiek felett, lassanként leáldozott, és bár az erősek rendszeresen visszaszerezték átmenetileg a különféle társadalmi csoportok vezetését, a valódi hatalom a kreativitás és a tudás térfelére araszolt. A legjobban működő társadalmak persze e két tulajdonságot egyszerre magában foglaló vezető uralma alatt alakultak ki, de belátható, hogy e két tulajdonság ritkán egyesül egyazon személyben. Az ember lassan rájött, hogy bár a nyers erő tiszteletet parancsol, de egyúttal látható is, míg az agyban megbúvó lehetőségek rejtve maradnak a kibontakozásig, valamint senkiről sem tudható első látásra, hogy mi telik ki tőle az intellektuális megmérettetés során.

Az emberi együttélés tehát fejlődött az erő alapú hordaközösségtől a tudás és kreativitás alapján berendezkedő társadalom irányába. Már nem csak a lét puszta megtartása vált lehetővé. Közösségi szinten a gazdálkodás lehetővé tette, hogy ne a létért vívott mindennapi küzdelem legyen az élet célja, hanem összetettebb módon gondolkodjunk. A fejlődés nem állt meg a hajítófánál, íjnál, nyílnál, csapdáknál és karámoknál. A lét hatékonyabb és biztonságos fenntartása létrehozta a szabadidőt. A szabadidő pedig a lehetőséget a megfigyelésre, alkotásra, elmélkedésre, szórakozásra. Így lehetett, hogy a szertartásos ritmushangszerek mellett, megjelentek az egyéb zeneszerszámok, díszítgetni kezdték a lakhelyüket, fegyvereiket, mindennapi használati eszközeiket. Már nem volt elég jó az állatbőr, lett szövet, lett varrás, szabás. Már nem alkotott központi témát a lét fenntartása, sokkal inkább a jólét, a szépség, a társadalmi rang, a birtoklás számított.

Fűzfasíp

Tata fáradtan üldögélt a diófa árnyékában. Gondolatai annyira messze vitték, hogy észre sem vette a közeledő unokát. Tomi lassan a háta mögé került, befogta a szemét, és kérdezte:

• - Na, ki vagyok?
• - Vajon ki lehet? Csak nem egy settenkedő kópé?
• - Min gondolkozol Tata? Kihoztam a bicskádat. Tessék.

Tomi odanyújtja nagyapjának a csontnyelű vágóalkalmatosságot.

• - Köszönöm Tomi. Tudod miért kértem? Találtam itt a kert végében egy eldobott fűzfaágat. Valaki szállíthatott egy csomót a kert végi utakon, és leeshetett a kocsiról. Frissnek vélem. Az egyik ág épp megfelelőnek tűnik.
• - Mihez megfelelő?
• - Már nagyon régen faragtam ilyet. Tudod, amikor én voltam gyerek, még nagyon sokminden nem volt, ami mostanság, de azért akkor sem unatkoztunk. Például faragtunk fűzfa sípot.
• - De jó! – ujjongott Tomi – Csinálsz nekem is?
• - Pont erre gondoltam. Nemigen jut csak úgy eszembe ilyesmi, meg aztán a fát is sajnálnám megvágni a játék kedvéért, de ennek az ágacskának már úgyis mindegy.

Ezzel Tata kinyitotta a bicskát és komótosan kezdte lefaragni az ágacska fölösleges részeit. Tomi kerekre nyílt szemekkel nézte, ahogyan a fadarab lassan síp formáját kezdte ölteni.

 Illusztráció a vasutmodell.com weblapról kölcsönözve

Legyen / ne legyen!

Hülye vagy / te vagy hülye!

Zsideszes / bolsi!

Na akkor beszéljünk értelmesen. Minden normális munkahely (még a vasút, a vízmű, volán, stb. is) fizet, és mindig is fizetett az ünnepnapi, tehát hétvégi munkáért kiemelt bért. Nem a csomag a lényeg, hogy ünnepi pénznek, túlórának, műszakpótléknak, vagy minek hívják. Na ez alól kivételek voltak a multi kiskereskedelmi láncok.

A brüsszeli dogmák miatt nem lehet államilag beleszólni a bérezésbe, mint ahogyan sok egyébbe sem, így ahhoz, hogy egy kormány emberhez méltó életkörülmények biztosítására kényszerítsen gazdasági szereplőket, csak kerülőutas eszköze lehet. Lehet ezt vitatni, de attól még a tények nem változnak. Ezért beszéltek templomba járásról, meg egyéb zöldségekről. Ennyit a kereskedelmi dolgozók érdekeiről. Ők annyira nincsenek ellene a dolognak.

Makrogazdasági megközelítésben a multik kényszer-zárvatartása pozícióba hozza a magyar kiskereskedőket, rajtuk keresztül azok beszállítóit, mert bármennyi demagógiát is szórnak a elvtelen politikusok a konzumidióta szavazóik szemébe, a multi a hasznát kiviszi, a magyar kiskereskedő meg itthon költi el. Ez egy nemzetgazdasági érdek, amit szintén nem praktikus vezető politikusnak hangoztatni, de ettől még az egyszerű választónak nem kellene ostobának lennie.

Kisemberek kérdésében elmondandó, hogy a falvak lakói eddig sem tudtak vasárnap elmenni a boltba, mert eddig sem volt nyitva. Igaz, őket divatos lenézni, de a jelek szerint náluk még működik az előrelátás képessége, és ennek megfelelően kalkulálnak. A városiak meg most is elmehetnek vasárnap a boltba, csak most a maszek saját üzletébe mehetnek, ahol a tulaj a saját idejét áldozhatja a profit oltárán, és nem az alulfizetett alkalmazottakét. Nagy különbség.

Hányszor hallottuk már kedves párommal, amikor evvel a sületlen szöveggel hárítottad magadtól a felelősséget a gyereknevelés helyett végzett ajnározó idomítgatás zsákutcájának magyarázataként. Tévedsz. Tévedsz kedves hülye szülő. Nem zsenik a gyerekeink. Egyik sem az. Ami a különbség az enyémek és a tieid között, az a rájuk fordított idő minősége és mennyisége. Te rendre összekeverted a nevelést a kiszolgálással. Összekeverted a vigyázó felügyeletet az ajnározással. Összekeverted a gondoskodást az elhalmozással, és összekeverted az intelmeket a gyerekbántalmazással és elvtelen tiltással.

Megfeledkeztél róla, hogy a gyereked nem olyan hülye, mint te. Mindent jól lát, jól hall, és korának megfelelő konzekvenciákat von le a tapasztalataiból. Ha nem tudsz előtte szépen beszélni, akkor trágár lesz, de ha nem is próbálsz, akkor még bunkó is, mert azt látja, hogy nincsenek az életben olyan szituációk, amikor megfontoltan kell szemlélni az eseményeket mielőtt reagálnánk rá.

Emlékszel még, amikor az oviban az enyémen röhögött a tiéd, mert nem kocsival ment, hanem gyalog? Eszedbe jutott, hogy elmeséld neki, hogy mi a szomszéd utcában lakunk úgy száz méterre, és akkor lennénk ostobák, ha ezért autóba ülnénk? Nem, nem jutott eszedbe, de még az sem, hogy legalább annyit mondj, hogy nem illik másokon nevetni, mert így nem viselkedünk.

 Itt olvastam: A vonat, amelyet mindössze egy utasért tartanak fenn. Naponta kétszer áll meg az állomáson egy középiskolás lány kedvéért.

Foto: A linkelt "origo" cikkből.

Na nem nálunk, ez a távol-keleten van. Japánban. A cikk érdekes, amolyan kuriózum azon országok egyikéből, ahol valami nálunk ismeretlen okból az állam olyan szolgáltatásokat szponzorál, amikre igény van, de piaci körülmények között nem lenne fenntartható.

Olvasás közben felvetődnek a kérdés hazai vonatkozásai. Hogyan is működik mindez kishazánkban? Vannak ugye közlekedési vállalatok. Pár éve hallani lehetett, hogy ezeket összevonják, és akkor úgy éreztem, végre van egy kormányunk, aki tovább lát a kicsinyes bürokratikus számokon, és amolyan népszükségleti kiszolgálócéget épít az egyszerű emberek alapellátásának biztosítására. Azoknak az egyszerű embereknek a nem feltétlenül minden igényt kielégítő, de az élhetőség feltételeit biztosító körülményeinek megalapozására, amik nélkül nem lehet személyes szabadságról, vagy esélyegyenlőségről beszélni. Akkor azt hittem, hogy az összevonandó közlekedési vállalatok értelmetlen rivalizáltatása helyett létrejövő közlekedési vállalat végre ésszerűségi elveken fog működni. Nem halad majd egymás mellett a gyorsvonat a távolsági busszal, miközben falvak százai rekednek kívül a megközelíthetőség tömegközlekedési lehetőségeiből. A körzetenkénti vízfejek, régiós meg térségi adminisztrációs központok, meg egyéb hangzatos pénznyelő léhűtőközpontok összevonásra kerülnek, és az így létrejövő hatalmas vízfej lecsapolása után az immár jól működő közlekedési hálózatok lehetővé teszik, hogy Gipsz Jakab egészségi/anyagi/elvi okokból gépkocsival nem rendelkező pusztakotkodácsi lakos, egy tetszőleges napon felkerekedhessen, és meglátogathassa húsz kilométerre élő testvérét. Hát, nagyot tévedtem.

Mi lenne ugyanis elvárható egy állami szolgáltatástól? Legkevésbé a rentábilis működés. Ha ugyanis valóban van benne üzlet, akkor arra lesz vállalkozó is, ha meg van, akkor előbb-utóbb konkurencia is támad, tehát optimalizálódik a szolgáltatás ár/érték aránya. Nem így van viszont más esetekkel. Azt várnánk az államtól, hogy biztosítsa a minimális mobilitást, mint alapszintű civilizációs ellátást, természetesen megfizethető egységáron. Nem azért fizetünk adót, hogy legyen miből finanszírozni a különféle kimutatások adatgyűjtését, meg azok informatikai háttéranyagának létrehozását, hogy mindebből irdatlan méretű nyomtatott dokumentumhegyeket gyártsanak, amik azután kellő mennyiségű iktatószámmal ellátva egy raktárszobába kerüljenek a szükséges porvastagság felvétele céljából, hogy azután megsemmisítésre kerüljenek. Mindehhez területi adminisztrációs egységenként előadók és al-, fel-, meg középosztályvezetők, meg koordinátorok, meg managgerek, meg azok aktuális Gizikéi, plusz intézményi „szükségleteik” nyelik a befizetett forintjainkat, hogy kimutatás készüljön arról, hogy az a tucatnyi, vagy többtucatnyi ember, akik adott útvonalon szeretnének közlekedni A-ból B-be, vajon miért is nem akarnak mégsem közlekedni. Matematikai alapon bebizonyítani, hogy azok szállítása mekkora veszteséget is okoz az adott állami közlekedési vállalat számára, pedig a munkahelyük szükségessé teszi az ingázást, tehát már nem csupán utazási igény, hanem gazdasági és térségi érdek is.

De vajon mikor előzi már vissza a ló a fogatot? Mikor tesszük már fel a kérdést, hogy ha pillanatnyi érdekek alapján építünk fel egy társadalmat akár gazdasági, akár szellemi, akár logisztikai dimenziókban, akkor bizonyosan azt a közösséget szolgáljuk-e, amelyik mindennapi szükségleteinek kiszolgálása az egész társadalmi létünk hosszú távú érdeke? Vagyis saját magunk társadalmáé.