Lassan lecsengenek az elborult frázisok, de még élő a téma. Az egész olimpiai felhajtás számomra eldönthetetlen kérdéseket vetett fel. Hagyjuk most a politikai lózungokat, azokat az unalomig ismételt, egyetlen hangoztató által sem komolyan gondolt süketeléseket, amikkel a közvélemény formálgatása történt! Azokra a kérdésekre gondolok, amik valós mértékben befolyásolhatják, vagy befolyásolhatták volna a megítélésünket, az országképet, amik az önbizalmunkat, az önazonosságunkat, az erőnkbe vetett hitet, realitásérzékünket, a dolgok fajsúlybeli különbségének megítélését, de legelsősorban a mindennapi életünkre való kihatást jelentik.
Könyvnyi terjedelemben lehetne írni a téma részletes elemzését, melynek egyes részletei is megérnének egy újabb elemzést, ezért csak a nagyobb témákra kívánok rámutatni.
Az egyik ilyen, hogy bár rendkívül sajnálatosnak tartom, de tény, hogy a nemzetközi életben felmutatott eredmények akár tényleges eredményeket, akár eseményeket jelent, mindig motiválóan hatottak az adott téma művelésére. Szinte teljesen mindegy, hogy művészetről, kutatásról, felfedezésről, vagy épp miről van szó, azok az országok, régiók, területek, amelyek valami kiemelkedőt tudnak/tudtak felmutatni, mindig nagy utánpótlást generáltak a felnövekvő nemzedékben.
Némi magyarázatra szorul talán, hogy ezt miért tartom sajnálatosnak. Azért, mert ezek a példán generálódott megmozdulások nagyobb részt nem az adott személyek belső indíttatásából táplálkoznak, hanem csupán a példa követéséből. Tudatában vagyok, hogy ez kétélű fegyver, mert valamilyen szinten mindannyian példákat követünk, még akkor is, ha az adott példa a saját ideálunk, elgondolkodtató, hogy jól építkező társadalmat tartunk-e fenn, ha az ifjú generáció nem találkozik elegendő, és elég sokféle példával ahhoz, hogy felismerhesse közöttük a számára megfelelőt, így kénytelen abba kapaszkodni, ami épp felvillan a láthatáron?
Az élsport talán a legveszélyesebb ezek között a példakövetések között, hisz egy kutatás több kutatót is igényel, így a másodrangú is hasznos eredményekkel járulhat hozzá az alkotáshoz, mint ahogyan a művészet sem csak a legkiválóbbakat jegyzi, az élsport sosem szól azokról a százakról, ezrekről, akik ugyan olyan lelkesedéssel és kitartással vetették magukat az edzések embert próbáló világába, és áldozták szabadidejüket, gyerekkorukat, ifjúságukat a remélt eredmény oltárán, mint a későbbi bajnokok, de a kevéssel gyengébb (evvel együtt még akár kimagaslónak is tekinthető) adottságaik adott időszakban nem tették lehetővé az áhított dobogóra való felkapaszkodást. Ezzel persze nem a bajnokaink eredményeit kívánom relativizálni, de épp a legutóbbi Olimpia pontozási anomáliái mutattak rá a felkészültség és az eredmények közötti nem feltétlenül következetes összefüggésekre. Sajnálatos tehát, hogy az emberek nem azért sportolnak, mert mozogni jó, nem azért, mert az egészségük megőrzése érdekében nem elég csak a kattintóizmaikat megmozgatni, azért sem, mert a rendszeres testmozgás sok évvel képes kitolni a gyógyászati segítség igénybevételének szükségletét, hanem azért, mert vannak az élsportban példaképeink. Ez sajnálatos, de ha ez az ára, hát legyen.